Egy legenda halálára

Többször is felmerült már ennek a posztnak a megírása, de sajnos a sors úgy hozta, hogy ez immáron csak megemlékezés lehet egy legendáról.
Minden kornak, népnek megvannak a maga "legyőzhetetlen" hősei, akik koruk legjobbjai voltak vagy legjobbjai közé tartoztak: nekünk ilyen például Simonyi óbester vagy Itebbei Kiss József. Az orosz történelem sem volt kevésbé vérzivataros, mint  a miénk, így aztán hősökért, legendákért nekik sem kell a szomszédba menniük. Az igazi persze az, ha egy hős nem a múlt és a legendák ködébe vész, hanem itt él köztünk - Oroszország egy ilyen hőst veszített el 2012. április 27-én a délutáni órákban.

Anatolij Vjacseszlavovics Lebegy 1963. május 10-én született Valgában (akkor Szovjetunió, most Észtország). A hadseregbe 1981-ben lépett be, mint deszantos (ejtőernyős), majd 1986-ban végzett a Lomonoszov Katonai Repülőműszaki Iskolában. 1986. és 1987. között Afganisztánban szolgált fedélzeti mérnökként, helikopteren. Ezután megjárta Németországot (NDK), a Transzbajkáli és Szibériai Katonai Körzeteket a 329. Szállító és Harci Helikopter, illetve a 337. Önálló Helikopter Ezredekkel.

1994-ben leszerelt és az Afganisztáni Veteránok Szövetségénél dolgozott, majd Szerbiába ment. (Hogy ott mit és miért csinált, azt írásunk végén a Kommerszantnak adott interjújából megtudjuk, ahogy sok más egyebet is. Elég az hozzá, hogy ezután ne értetlenkedjen senki azon, miért kapott a volt Jugoszlávia területén a szerbeken kívül mindenki sikítófrászt az orosz békefenntartók puszta gondolatától - bár Lebegy nem békefenntartó volt.)  Innen 1999-ben tért haza, hogy lényegében azonnal Dagesztánba utazzon tovább, ahol önkéntesként harcolt, némileg "illegális" módon, bár ezen idők során még az MVD-vel (az orosz Belügyminisztérium) is kapcsolatba hozták. Amikor a harcok Csecsenföldre is átterjedtek, aláírt az orosz Védelmi Minisztériumnak (értsd: bevonult a Gárda* 45.  Alexandr Nyevszkij és Kutuzov Renddel kitüntetett Önálló Különleges Rendeltetésű Felderítő Ezredhez) és immáron hivatásosként tevékenykedett tovább. Számos helyen harcolt, míg 2003-ban Ulusz-Kertnél egy aknarobbanásban elveszítette az egyik lábát. Az események ilyetén alakulása egy átlagemberből lelki roncsot csinál, aki leginkább csak iszik és magát sajnálja, de benne ez fel sem merült: befejezetlen munkája volt, nem ért rá ilyesmire. Amint megkapta a művégtagot, elköszönt az orvosoktól és mintegy két hónap kihagyás után visszatért harcolni... (Az ilyesmi nem volt ugyan példa nélküli arrafelé, de általánosnak sem mondható.)

2005. január 9-én az osztagát egy küldetésen (nincs rá konkrét adat, de általában senki nem kételkedik abban, hogy ezek Szpecnaz-műveletek voltak) rajtaütés érte. Sebesült társaival maradva egyedül verte vissza a jelentős túlerőben lévő támadókat. Január 24-én a hátán sérült meg egy RPG-repesztől, amikor szintén társait védte - a saját testével. A szerencsétlen balfékek támadók annyira felbosszantották Anatolij Vjacseszlavovicsot, hogy személyesen küldte Allah keblére az RGP-st és egy géppuskafészek állományát. Akkor most még egyszer: műlábbal, sebesülten! Biztosan tanultak belőle a gazfickók, hiszen vannak hibák, melyeket az ember csak egyszer követhet el... Az akció eredményeként egyébként elfoglaltak és megsemmisítettek egy Samil Baszajevhez köthető terroristabázist, vagyis nyilván nem járunk túl messze az igazságtól, ha azt feltételezzük, hogy az iszlamisták körében nem volt túl népszerű. Bajtársai viszont - szintén nem túl nagy meglepetésre - egyszerűen imádták: ha valakiről, akkor róla tudhatták, hogy nem hagyja őket cserben soha, csak, hogy a saját bőrét mentse.

Tettei olyannyira magukért beszéltek, hogy 2005. április 6-án az Észak-kaukázusi Régióban mutatott bátor és hősies katonai teljesítményéért megkapta az Oroszország Hőse kitüntetést, illetve kapitánnyá (nálunk: százados) léptették elő.

Ahogy telt-múlt az idő, a Kubinkában (igen, ugyanaz a Kubinka) állomásozó Ezrednél komoly ismertségre tett szert, így gyakran szerepelhetett politikusok oldalán. Biztosra vehetjük, hogy nem ő intézte így, hiszen egy katona fotóin kifejezetten szarul csúnyán mutatnak a politikusok, ellenben a politikusokén marha jól mutatnak a hősök. Természetesen a katonaélet mindennapjaiban aktívan részt vett, tehát minden más mellett aktívan ejtőernyőzött és katonai közelharcot is rendszeresen gyakorolta.

Mivel vannak, akik képtelenek mások hibáiból tanulni, így 2008. augusztusában Abháziában bukkant fel, hogy aztán páni félelmet keltve kergesse katonáival a grúzokat világgá... Nem vicc, a grúz háborúban mutatott teljesítményéért negyedikként kapta meg a IV. osztályú Szent György Érdemrendet. A történtekkel a grúzok érthető okokból nem dicsekednek.

Ezt követően sajnos már csak haláláról lehetett hallani, ami 2012. április 27-én délután történt Moszkva közelében, egy motorbaleset során. Anatolij Vjacseszlavovics Lebegy gárda* alezredes 48 éves volt.

Kitüntetései:

Oroszország Hőse
Szent György Érdemrend (IV. osztály)
Bátorság Érdemrend (3 alkalommal)
Vörös Csillag Érdemrend (3 alkalommal)
"A Haza Szolgálatáért a Szovjet Fegyveres Erők kötelékében" (III. fokozat)
"Kiváló Katonai Szolgálatért" (I. és II. osztályok)
"Kifogástalan Szolgálatért" (III. osztály)
"A Hálás Afgán Emberektől"

Akkor most lássuk a már említett Kommerszant interjút, mert számos érdekesség kiderül belőle, netán számunkra is mond valami használhatót. Megjegyezném még, hogy az interjú megerősíti azt a benyomást, ami a fotóiból is elég jól lejön: bár kétségtelenül egy fegyelmezett ember benyomását kelti, az is elég egyértelmű, hogy ha valaki felbosszantja, akkor azt a szerencsétlen flótás kitépett gerincével üti agyon... (Az eredeti szövegtől való esetleges eltérések oka, hogy a szöveget először angolra kellett lefordítani, illetve, hogy inkább az irodalmi, semmint a szó szerinti fordításra törekedtünk.)

Íme:

"Jól kell csinálni a munkánkat ahhoz, hogy az ellenség rosszul csinálja az övét"

Anatolij Lebegy az 1980-as években kezdett harcolni és harcol azóta is, annak ellenére, hogy egy aknarobbanásban elvesztette az egyik lábát. "Mareszjev láb nélkül repült, ő meg így ugrál a hegyekben" - mondják Lebegyről a 45. Ejtőernyős Ezred katonái.

[caption id="attachment_7183" align="alignleft" width="250" caption="kommersant.ru"][/caption]

Anatolij Lebeggyel egy téren találkoztunk a Gárda 45.  Alexandr Nyevszkij és Kutuzov Renddel kitüntetett Önálló Különleges Rendeltetésű Felderítő Ezred főhadiszállása közelében, ahol szolgál. Az ebédidő nem találomra lett választva, ő Pástétom nevű kutyája sétáltatására használja a kiképzések és ugrások közötti szünetet. A kutyát Csecsenföldről hozta, az interjúra együtt érkeztek.

"Politika katonáknak - szükségtelen"

- Hogyan csatlakozott a Légideszant Csapatokhoz?

- Az ejtőernyőzést már a DOSZAAF-nál (a szovjet MHSZ) elkezdtük. Engem mindig lenyűgözött az ég. A barátommal együtt próbáltunk bejutni a balasovszkojei, majd a boriszoglebszkojei iskolákba, de nem mentünk át a matematika-teszteken; nagyon akartam repülni. Így a légideszanthoz jöttünk, a gajzsanajszki hadosztályhoz, ahol 6 hónapot töltöttünk, majd a deszant-támadó dandárhoz Kazahsztánban, majd másfél év után a Lomonoszov Katonai Repülőműszaki Iskola következett. 3 év tanulás után következett a Bajkálontúl, majd Afganisztán. 1986 augusztusában minket - mint minden végzőst - oda küldtek. Aztán Berdszkbe kerültünk, 1994-ben. A bázison mellig ért a fű, nem volt hely a helikoptereknek. Írtam egy jelentést és leszereltem. Tulajdonképpen már nyugdíjas voltam a  hosszú szolgálat miatt. Nem volt se lakásom, se semmim. De legalább kaptam egy útlevelet.

- Mit csinált?

- Mentem a háborúba: a Balkán, Koszovó. Belgrádot bombázták, amikor megérkeztünk. (Nem a NATO-bombázásról van szó, 1994-et írunk ekkor. A szerk.)

- Kilépett a seregből és önkéntesként háborúba ment?

- Igen.

- Miért?

- Hogy érti azt, hogy miért? Segítségre volt szükségük. Különösen a pravoszlávoknak. Különösen az országnak, nem pedig néhány embernek vagy cégnek.

- Ez az Önök döntése volt vagy mások kérése?

- A miénk. Mi mindent magunktól csináltunk.

- Kik azok a "mi"?

- A mi katonáink, volt vagy jelenlegi állományúak, orosz tisztek. Vagy ejtőernyős veteránok.

- Az emberek valószínűleg nem fogják érteni Önt. Lakása nincs, a családja szállón lakik, de Ön nem próbál munkát találni, nem kezd saját vállalkozást, hanem háborúba megy, amiből nem fog kapni semmit.

- Így van, nem reméltünk semmit, de útlevelet kellett csináltatni, vízumot szerezni, jegyeket venni - mindent magunknak. De nem törődtem a pénzzel.

- Aztán később Dagesztánba is elment, szintén önkéntesként?

- 1999-ben arabok mentek Dagesztánba, így úgy döntöttem, hogy a barátommal megyek, Igor Nyesztyerenkóval. Ő szaratovi. Együtt voltunk a Balkánon. Úgy véltünk, túl sokáig tartana ott aláírni a szerződést, fent a hegyekben, augusztusban már kezdődtek a harcok, késében voltunk.

- Szóval megérkezett oda, mint egy átlagos polgár, önkéntes és mit csinált? Elzavarhatták volna Önöket a harcok helyszínéről?

- Ha lövik és bombázzák az embereket, a kormány megfeledkezik a bürokráciáról. Vízumot adnak - a többi már rajta múlik.

- Ez így volt a Balkán esetében, de mi van Dagesztánnal?

- Dagesztán sokkal egyszerűbb volt - nincs határ, turistaként érkezel: mehetsz napozni a Kaszpi-tengerhez vagy mehetsz a BM-hez. "Kellek maguknak?" "Kell." És irány a hegyek.

- Szóval a Belügyhöz ment, amikor megérkezett?

- Nem feltétlenül, voltak ott más szervezetek is. Ne menjünk bele a részletekbe.

- Kiképezte valaki vagy egyénileg harcolt?

- Nem volt idő kiképzésre, dolgunk volt.

- Adtak fegyvert?

- Adtak valamit... Aztán zsákmányoltunk is vagy vettünk. Nem volt elég lőszer és felszerelés. De ha győzni akarsz, alaposan felkészültnek kell lenned.

- Azt mondta, a pravoszlávoknak ment segíteni a Balkánra, mi a helyzet Dagesztánnal?

- Ez a mi hazánk. Oroszország. Hogy ki az ellenség? Ugyanaz, mint a Balkánon volt. Az ember mindig hallhatta a rádión, hogy a "barátaink" voltak a mi régiónkból, Közép-Ázsiából, Törökországból. Ugyanaz a csapat.

- Dagesztán után hivatalosan is visszatért a seregbe, tovább akart harcolni?

- A sereg tovább ment Dagesztánból Csecsenföldre, alá kellett írnunk a szerződést, hogy minden legális legyen. 1999. őszén írtunk alá a 45. Ejtőernyős Ezredhez. Igor Nyesztyerenkóval Csecsenföldre mentünk. Ő 1999. december 1-én halt meg bevetésen Argun közelében. Éjszakai rajtaütés volt, találkozóharc. A harc hajnali kettőkor kezdődött, megsebesült, fél négykor halt meg.

- Ő az egyetlen barátja, akit elveszített?

- Nem éppen. Sokan voltak. Mindenkire emlékszem. Haltak meg barátaim Grúziában is.

- Miután a barátja meghalt, Önön is rajtaütöttek és elvesztette a lábát. Miért tért vissza a hadseregbe?

- Ki sem léptem. Másfél hónapig feküdtem egy ágyon, amíg nem kaptam egy műlábat, aztán küldetésre mentem.

- Úgy érti, egyből a kórházi ágyról, egy műlábbal?

- Úgy. 2003. június 25-én megsebesültem és kórházba kerültem, szeptemberben pedig már küldetésre mentem.

- Megsebesült Csecsenföldön és visszament Csecsenföldre?

- Vissza. Argun közelében sebesültem meg, az volt a mi tevékenységi körzetünk, nem volt idő unatkozni. Azt hiszem, most is sok munka van ott, de ha azt mondják, hogy béke van, akkor béke van.

- Elhiszi, hogy béke van ott?

- Nem kell elhinnünk. Fel kell készülnünk a legrosszabbra. A politika érdektelen egy katonának.

- Számos kollégája elégedetlen napjaink politikájával Csecsenföldön.

- Mit mondanak a tévében? Hogy minden oké ott? Akkor minden oké. Majd akkor elemezgetünk, ha azt mondják, újra itt az idő egy küldetésre.

- Ön szerint mondják majd?

- Meglátjuk.

"Biznisz - nem a mi szavunk""

- Van családja?

- Van. Itt van Pástétom. Csecsenföldről hoztam 2004-ben. Ő az én harci barátom. Bevetéseket repült, megsebesült. Négy alkalommal is küzdöttünk az életéért. Na persze, van egy feleségem és gyerekem is.

- Adtak lakást?

- Adtak, tavaly. A parancsnokság mögött, a közelben. Építettek egy házat a bázis területén. A lakások egy részét katonáknak adták a Moszkvai Katonai Körzetből, a többit eladták. Biznisz.

- Ön - úgy tűnik - nem szereti a bizniszt.

- Biznisz - nem a mi szavunk.

- Melyik a miénk?

- Csak munka.

- Szóval 46 évesen kapta meg a lakását?

- Igen. Ez nem olyan rossz. Mindamellett nem gondolhat lakásra vagy családra bevetésen, mert nem fogja elérni a kívánt célt. Csak a célra szabad gondolni.

- Ön egy igazi altruista. Nem ért egyet azokkal, akik elhagyják a hadsereget, mert nincs pénzük és egy hely, ahol éljenek?

- Talán később majd magukra találnak. Mindenkinek vannak rosszabb időszakok az életében és a fő harc még előttük van. Most visszavonul, de talán öt év múlva még mindig normálisan dolgozik. Minden nap készülni kell erre a dologra, lelkileg és fizikailag. Minden nap készen kell állni.

- Találkozott Vlagyimir Putyinnal, amikor megkapta az Aranycsillagot, illetve Dmitrij Medvegyevvel, amikor kitüntette Grúziáért. Mit mondtak?

- Gratuláltak.

- Ön nem beszélt nekik a problémákról?

- Putyin kérdezte: "Hol lakik?" Mondtam: "Szállón." Ő: "Értem."

- Ezután kapta a lakást?

- Ezután, négy év múlva.

- Mi a különbség egy ejtőernyős bevetés és más katonák feladata között? Nem ugrik ellenséges vonalak mögé?

- Azt is tudjuk. Ott érünk földet, ahol kell.

- Mi volt a feladata Dél-Oszétiában?

- Felkészíteni az első egységeket, felderíteni és megsemmisíteni az ellenség felderítőit és a fő feladat: információkat gyűjteni, hogy a főerők hatékonyan harcoljanak az ellenséggel és megsemmisítsék őket.

- Ön az első lépcsőben van?

- Ahogy emlékszem, én voltam a parancsnoka az első felderítő egységnek. A légideszant a hadsereg első lépcsője, a mi ezredünk, az ejtőernyős felderítés pedig az egész légideszant első lépcsője.

- Ezen évek során végig csak egy hívójele volt?

- A Balkánon "Rusz77" volt, aztán "Rusz" lett belőle, mert a 77 túl hosszú.

- Miért "Rusz"? Úgy tekint magára, mint orosz hazafi?

- Mi ezzel a baj? Dolgunk van. Nem elég hosszú az élet ahhoz, hogy csak megfigyelők legyünk benne. Főleg, ha tudunk segíteni. És nem csak küldetéseken, hanem a civil életben is.

- Napjainkban sokan félnek a fiaikat a seregbe küldeni. A hadsereg a gonosz jelképévé vált. Mit gondol erről?

- Mit kéne gondolnom? Egy fiú iskolába jár, aztán egyetemre, aztán kibújik a sorkatonai szolgálat alól. Őrültként rohangál, hogy ehhez papírokat szerezzen. És mindezt 27 éves koráig. A barátja koncertre megy, mint a "Nord-Oszt". Mások iskolába. Van, akit koncerten fognak el (A terroristák. A szerk.), van, akit az iskolában. Egyik is meghal, másik is. Van, aki túléli. Ki menti meg őket? A katonák. Ha mindenki elrejti a fiát a hadsereg elől, mi lesz ebből?

- A hadseregben dívik a kopasznyúzás, a semmiért halnak meg emberek.

- Emberek halnak meg a házaikban, éttermekben, klubokban vagy az iskolák vécéjében. Kikből áll a hadseregünk? A mi népünkből. Olyan a hadsereg, amilyen a társadalom. Van nyugati befolyás is - demokrácia és más divatos szavak. Nekik is megvannak a maguk sajátosságai, nekünk is. Mi multikulturális nép vagyunk, az ő módszereik itt nem működnek. Egyébként pedig a gyengeség erőszakot provokál. Miért támadják gyakran az öregeket, nőket és gyerekeket? Mert gyengék. Válaszként semmi nem fog történni. Vissza kell tudnunk vágni úgy az állam, mint az egyén szintjén is. Fel kell készülnünk a legrosszabbra, hogy ne történhessen meg. Ha valaki felvesz egy rózsaszín szemüveget, énekel a nyárról, aztán lelövik, ebből nem lesz semmi. Ha valakit vernek az utcán - nem számít, hogy kit, fiút, lányt vagy csavargót - és te elsétálsz mellette, nem avatkozol közbe, akkor veled is ez fog történni. Ha nem tudsz ütni, hívd a rendőrséget, már az is valami.

- Ha parancsot kap, nem gondolkodik azon, miért úgy kell azt csinálni?

- Átgondoljuk, hogy az eredmény a lehető legjobb legyen.

"A háború kimenetele, akárcsak korábban, közelharcban dől el"

- Meséljen a grúz háborúról.

- Jó felszerelésük volt. Nekünk minden a szokásos volt, de nekik a legmodernebb jutott: fegyverek, járművek, kommunikációs berendezések, légvédelmi rakéták. A rádió-elektronikai felszerelésük volt a legmodernebb. Vagyis határozottan jól felkészültek. Viszont nem volt szerencséjük a kiképzőkkel. Talán valaki spórolni próbált rajtuk. Ha a kiképzőik motiváltabbak lettek volna, sokkal több gondunk lett volna velük, mint amennyi ténylegesen volt.

- Hogy érti?

- Minden országnak megvannak a maga kiképzői és tanácsadói. Nekünk ott vannak a tisztjeink. Nekik külföldiek voltak. Nem titok, hogy az ukránok jók rádió-elektronikus rendszerekben, ugyancsak jó rakéta-specialisták is. Ha jó taktika és diverzió kell, arra ott vannak a törökök. A tény az, hogy a törökök kiképzőkként dolgoztak a grúzoknak, erről biztosíthatom. Amikor mi Csecsenföldön dolgoztunk, nagyon sokszor volt dolgunk török útlevéllel és grúz vízummal rendelkező zsoldosokkal. Lehet, hogy a mieink is ott voltak, de nincs jelentősége, milyen zászlóhoz tartoznak vagy milyen nemzetiségűek: ha fegyverrel a kezükben az országunk ellen támadnak, meg kell őket semmisíteni.

- De nem támadtak az országunk ellen. Dél-Oszétiát akkor még nem ismerte el Oroszország.

- Valóban nem, de a mieink voltak.

- Miért "mieink"?

- A szomszédaink, a mi szomszédaink,a  mi határunk. Ráadásul a mi segítségünket kérték. Miért ne segítenénk egy országnak, ami független akar lenni, de nem hagyják neki? Ha valaki áll és végignézi, ahogy a szomszédját leverik, másnak ő is erre a sorsra számíthat. Csak képzelje el, hogy néhány gyanús figura érkezik a szomszédba és maga nem szól semmit. Felfegyverkeznek, maga nem szól semmit, aztán ugyanígy hallgat, amikor kimennek az utcára késsel a kezükben és megölik a szomszédját? Nem, ez nem maradhat hatás nélkül, mert aztán magához mennek be késsel a kezükben. Ugyanez a helyzet Dél-Oszétiával, csak nagyobb méretekben.

- Hogyan érkezett Grúziába? Abháziából vagy Dél-Oszétiából?

- Miután Szaakashvili megtámadta Chinvalit, mi Abháziából Zugdidibe és Senakiba mentünk.

- Ez azt jelenti, hogy Ön nem volt Chinvaliban személyesen és nem tudja, mi történt ott? Azt mondják, az egyensúly Jamadajev emberei miatt borult fel. Mit gondol, mi döntötte el a háborút?

- Nem tudok Jamadajev embereiről. Én csak az abház oldalról láttam őket. Valószínűleg segítettek valamit. A cári seregben is voltak egységek a Kaukázusból is, gyorsan és kompromisszumok nélkül megoldották a feladataikat.

Ha általánosságban beszélünk a grúzok veszteségeiről, akkor ők jól felkészültek voltak, csakhogy a felkészülés nem minden esetben segít az igazi harcban, mert tudni kell, hogy mit és hogyan kell használni. Szerintem a vezetőiknek sosem volt küzdőszelleme és nem tudták, mit jelent egy háború egy másik ország ellen. Különösen Oroszország ellen. Azt hitték, könnyű lesz. Hogy szabadon megölhetik a békefenntartóinkat és mi ezt lenyeljük. Most újragondolhatják.

- Azt mondja, a grúz hadseregnek jó fegyverei voltak. Közismert, hogy az orosz hadseregnek nincsenek ilyen jó felszerelései. Tanult ebből valamit az orosz hadsereg az újrafelfegyverzés terén, mondjuk? Nem voltak UAV-ok, de régi kézifegyverek igen.

- Mióta szolgálok, két alkalommal láttam UAV-okat. Egyet a második csecsen háborúban, egyet Grúziában. Mi az az UAV? Felszáll, repked, aztán beleütközik egy oszlopba a reptér végén és ennyi. Ne csapjuk be magunkat.

A felderítők tudnak tevékenykedni hegyi és sivatagi vagy akár a városi harc legbonyolultabb körülményei között is. Megmutattuk a Balkánon és Csecsenföldön is, hogy mit tudunk. De a háború eredménye közelharcban dől el, ugyanúgy, ahogy évekkel korábban is. A légicsapás egy dolog, a tüzérségi tűz egy másik. De az eredményt a szárazföldi harc adja. A mi fegyvereink nem változtak. A grúzoknak valóban M4 és M16 fegyvereik voltak, nekünk Kalasnyikovjaink. Az 1980-as évek óta harcolok velük és messze a legeredményesebbek közelharcban.

- Említette a grúzok felkészültségét. Gondolja, hogy erre a háborúra készültek?

- Persze. Mi ebben a kérdés, ha egy éjszaka alatt fél Chinvalit felégették?

- Azt mondják, orosz sorozatvetők is lőtték Chinvalit.

- Azt mondanak, amit akarnak. De ki veszített békefenntartókat és civileket az első éjszaka során? Ők Chinvaliban haltak meg. A grúzoknak az első éjszaka során nem voltak veszteségeik.

- Voltak halottak Goriban is. Házak semmisültek meg a közeli falvakban, tüzérséggel lőtték őket.

- Persze, ha a tüzérségük a  mi csapatainkat lövi, akik már az ő területükön voltak. Egyértelmű, hogy házak is le lesznek emiatt rombolva. A csapatainknak parancsa volt grúz területre menni - Grúzia kezdte az agressziót Dél-Oszétia ellen. Oldalról támadták őket, szerintem.

- Gondolja, hogy a legjobb döntés volt mélyen grúz területre menni, nem pedig megállni a Dél-Oszétia - Grúzia határon, például?

- Ez volt a legjobb döntés. A miniszterelnökünk - aki korábban elnök is volt - azt mondta, hogy a megelőző intézkedések nagyon fontosak ahhoz, hogy a dolog a logikus eredményben végződjön. Ha megállunk a határon, újra ez lesz. És rengeteg embert veszítünk.

- Ha ezt a logikát követjük, az egyetlen logikus dolog az lett volna, ha meg sem állunk Tbilisziig. Vagyis nem volt logikus befejezés.

- Ami nekünk fontos, az a parancs. Ha azt mondják, hogy folytassunk műveleteket abban a régióban, megtesszük. Visszavonulásra utasítottak, azt tettük.

- Azt mondta, segítenünk kell a szomszédoknak, tehát segítettünk Dél-Oszétiának. De Grúzia is a szomszédunk és a kapcsolatok ezzel a szomszéddal immáron mindörökre megromlottak.

- Persze, mert ők főleg elrontották azt az oszétokkal és az abházokkal. Mit lehet csinálni? Mindenki független, mindenkinek van saját elnöke. A saját döntéseiket hozzák és békés emberek ellen küldik a seregeiket. Ha nem tették volna, minden más lenne. Ha elég sokáig beszélsz, valami megegyezésre biztosan jutsz. De célkeresztbe tenni egy egész országot napokon át - már bocsánat, de kinek a hibája ez? Amikor a tankjaink Tbiliszinél jártak, a civil  lakosság szerintem felmérte a kormányzat értelmi állapotát. És mindez a barátjuk miatt az óceán túloldalán. Szerintem jobb jóban lenni a szomszédokkal, mint harcolni velük.

- Az oszét szomszéd nemzet, amely segítséget kért és meg is kapta. De mi van akkor, ha a csecsenek kérnek segítséget a grúzoktól vagy a törököktől és ők segítenek is - ez is helyes?

- Ismerni kell a történelmet legalább 1990-től. Nézzen Csecsenföldre. Ugyanaz a történet, mint a vezetőiké... Sok arab volt ott; ki segített nekik fegyverekkel és pénzzel a katonai akcióikért? Valaki adott nekik pénzt a terrorcselekményeikért is. Nem hiszem, hogy egy tanítóként dolgozó falusi lány hirtelen felszáll egy vonatra és felrobbantja azt önmagával és a többi utassal együtt. Valaki irányítja őket. Ott volt Dudajev, Maszhadov. Mit csináltak? Majdnem elszakadtak Oroszországtól. Élhettek volna békében, háború nélkül, de ők támadni kezdték a szomszédaikat, Dagesztánt, aztán Ingusétiát, Sztavropolt, ott is ugyanezeket a támadásokat csinálták. Ez már veszély országunk területi egységére.

"A küldetésem még nem ért véget"

- Ön az egyike azoknak, akiket a háború kutyáinak hívnak. Melyik háború volt a legnehezebb?

- Minden háború nehéz és sajátos. De van, amiben megegyeznek: hogy végrehajtson egy feladatot, veszteséget okozzon az ellenségnek, hogy az ne örüljön.

- Ha az összes háborújára gondol, van valami, amit megbánt?

- Bánt, hogy a társaimat megölték, de nem szabad elfelejteni, hogy nem mi vagyunk az elsők és az utolsók sem. Jól kell csinálni a dolgunkat, mert az rossz az ellenségnek.

- Ön hívő?

- A cselekvésben hiszek.

- Akkor nem jár templomba?

- Nem. Úgy értem, néha bemegyek, mert szépek.

- Ön 47 éves. Meddig kíván még szolgálni?

- Amíg ki nem rúgnak. Az idő megmutatja. Szerintem még nem ért véget a küldetésem.

Az ég uralkodjék feletted, Oroszország bátor katonája!

*: A "gárda" címet a cári, a szovjet, illetve az orosz fegyveres erőknél komplett egységek vagy akár egyes katonák is kiérdemelhették/kiérdemelhetik, ha harcban tanúsított teljesítményük alapján érdemesnek bizonyulnak arra. Ennek megfelelően a gárda cím lényegében elitalakulatokat vagy elitkatonákat jelez. (Mint az a Pumák visszaemlékezéseiből is tudható, a II. világháború idején a vörösre festett orrú szovjet vadászgépeket gárda egységek pilótái repülték és a legkeményebb ellenfelek közé tartoztak.)