A Kerozingőzös Egyesület Facebook oldalán nemrég egy (pontosabban két) videó kapcsán szóba került az az időszak, amikor a magyar haderőben (akkor történetesen éppen Néphadseregnek hívták) kicsit több, mint 15 darab harckocsi volt. Ez egy repülős oldal, ezért nem szeretném leírni, hogy ezzel egyidejűleg pedig hány repülőgép, mert többen is gutaütést kapnának - engem is beleértve. Más világ volt, persze, de most éppen a ló másik oldalán vagyunk...

Aztán szóba került az is, hogy ennek ellenére - az akkori forgatókönyvek szerint - nagyjából 24 órás szerepet szántak nekünk, aztán ezzel véget is ért volna számunkra a történet a III. világháborúban, legalábbis aktív részvétel szempontjából. Ez persze egy általános elképzelés, amelyikből az atomháború kimaradt, mert abban az esetben a 24. óra után már mások se nagyon jeleskedtek volna... Ebből kiindulva és továbbgondolva a témát felmerül a kérdés, hogy tulajdonképpen van-e értelme a seregnek, ha a) úgyis lenyomnak minket, mint a bélyeget; b) ha béke van és éppen senki nem akar minket lenyomni, mint a bélyeget; c) ha a szövetségeseink úgyis megvédenek bennünket; illetve d) van-e egyáltalán értelme a katonáskodásnak békeidőszakban úgy, hogy a dolgot nem veszik komolyan se a kiképzők, se a kiképzendők; és végül, de nem utolsósorban: e) minek vennénk komolyan, ha éppen nincs ellenség?

Vitaindítóként néhány gondolat:

Azt meglehetősen húzós nem belátni, hogy a világ nem egy pacifista paradicsom, rohangál benne néhány olyan hülye, aki egyszerűen nem ért a szóból: mondhatod neki szépen, mondhatod csúnyán, mondhatod halkan és üvöltve, nem fogja érdekelni. Ezekkel nem igazán lehet mit kezdeni: nem állnak le, a gyógyszert nem veszik be, sőt, gyakorta egyre jobban élvezik a szituációt - amivel mások igencsak rosszul járnak. Mi szokott ilyenkor történni? Valakinél előbb-utóbb elszakad a cérna és egy (szükség esetén több) jól irányzott mozdulattal az illetőt leállítja. Van, aki ebből tanul, van, aki nem: utóbbiakat sajnálatos módon akár többször is jobb belátásra kell téríteni, mert amíg a sebeiket nyalogatják, nem érnek rá a többiekkel szemétkedni. Így megy ez kicsiben.

Nagyban általában egy (vagy több) országnak megy el az esze (vele jellemzően a polgáraié is), amit kezdetben általában diplomáciai úton igyekeznek rendezni vele a többiek. Ha ez nem működik, marad az erőszak, vagyis mehetnek a katonák - vissza meg jönnek a hullazsákok: igazán pazar. Az, hogy végül ki nyer, általában - és rendkívül sajnálatosan - nem azon múlik, hogy ki volt a hülye...

Mi következik ebből? Az a bölcsesség, mely szerint "Egy nyelv van, amit a világon mindenki megért: az erőszak." (Ha valaki tudja, kitől származik, árulja el, legyen szíves.)

Ezek után nyilván nem kell magyaráznom, hogy a hadviselést (akárcsak az erőszakot) egy rossz, ám sajnálatos módon mégis szükséges dolognak tartom, mégpedig azért, mert előbb-utóbb úgyis kiderül, hogy van az az eset, amikor bizony nincs más megoldás.

Persze a dolog nem ilyen egyszerű (de mélyebben belemenni - lévén, hogy a poszt nem egy tudományos értekezés - nem kívánok): "kicsiben", vagyis személyek között a dolgok erőszakos rendezését egyrészt "állam bácsi" nem preferálja (konkrétan bünteti), másrészt ezen megoldás privilégiumát igyekszik magának fenntartani (lsd. erőszakszervezetek). Ugyanakkor "állam bácsi" a katonáskodással már nem így áll, mert arra - rendszerint - igyekszik rávenni a polgárait, sőt, adott esetben kifejezetten rákényszeríti őket. Fura dolog, nem igaz? Ráadásul mindehhez általában valamilyen ideológia is párosul: az ellenséget általában mindennek elhordják, csak embernek nem - de ez már politika. Márpedig az első lövés után sok dolog van, ami számít, de a politika nem tartozik ezek közé...

Összességében tehát az én szerény álláspontom szerint haderőre azért van szükség, mert soha nem tudhatjuk előre, hogy ki akarja ránk rúgni az ajtót, márpedig amikor megteszi, rém kellemetlen, ha letolt gatyával talál bennünket. A szövetségesekről pedig könnyen kiderülhet, hogy nem is annyira azok, vagy éppen a szövetségesi kötelezettségeket másként értelmezik, mint mi - így nem árt, ha elsősorban magunkra számítunk és nem másokra.

Az, hogy katonáskodni jó-e, már más kérdés, lényegében az "ízlések és pofonok" témakörébe tartozik: van, akinek bejön, van, akinek nem. Természetesen annak, akinek nem jön be, nem lehet megmagyarázni azt, hogy miért jó, hogy katonáskodik X hónapot vagy évet - hiszen tudja, hogy ezt nem élvezi. A többiek esetében talán leginkább az lehet a döntő, hogy látják-e értelmét a dolognak: ha mondjuk az egész időt alakizással és "külsőkörlet-rendezéssel" töltik és "kiképzés" címszó alatt max. 15 lövést adnak le (egy alkalommal), akkor nehéz azt mondani, hogy erre érdemes volt időt fordítani. Értelme annak van, ha megtanulnak alakizni (hogy ne keverjék össze őket egy csorda majommal), de ezen túlmenően lényegében kizárólag a katonai ismeretek elsajátítása volna a cél, de úgy, hogy mondjuk 5 év múlva is emlékezzenek rá. Ehhez persze gyakorlat kell (és némi elmélet, természetesen): legyen lövészet, harcászat vagy ami éppen az adott egységnél szükséges. Természetesen benne van a pakliban, hogy az így megszerzett tudást senkinek nem kell alkalmaznia soha, így az erre fordított pénzt lehetett volna aranyos kiscicák és kiskutyák megmentésére is fordítani ( vagy más, hasznos dologra) - de jelentkezzen az, aki garanciát mer arra vállalni, hogy ez mondjuk az elkövetkezendő 80 évben valóban így lesz. Ez az egyik része, a másik meg az, hogy van olyan eset, amire az ember őszinte örömmel tudja azt mondani, hogy jó, hogy az elköltött összeg végül pénzkidobásnak bizonyult...

Mellékesen ugyanez igaz a Gripenekre és minden másra is, ami kapcsolódik a honvédelemhez: van Gripenünk, ami első körben nem volt más, mint egy légirendészeti gép, majd (egyébiránt nagyon helyesen) többfeladatúvá vált. De minek, ha egyszer a légi utántöltés képességét nem lehet kihasználni kicsinyes politikai okok vagy szimpla hozzá nem értés miatt - és akkor még nem is említettem, hogy a levegő-föld képességhez (is) gyakorlat kellene, meg komolyabb mennyiségű fegyverzet? (A repült órákat talán hagyjuk is.) Tehát maga a típus oké, de ha nem használjuk (ki), akkor tulajdonképpen mi a bánatnak szereztük be? Dísznek kissé drága volt, ráadásul a puszta létezésük még az elrettentéshez is kevés: az egy dolog, hogy több, mint 100 harci gépet is üzemeltethetnénk, mert ez nem jelenti azt, hogy ennyit kell üzemeltetnünk, de 14 darab gép lényegében semmi... Persze, hogy nem tudunk részt venni a balti országok légtérvédelmében (abba most ne menjünk bele, hogy kell-e őket védeni, ha mások háta mögül rángatják a medve bajszát - lsd. Grúzia esetét a medveboccsal és Medve Anyácskával), holott a dolog gyakorlatilag nem egy nagy kunszt - és még haszna is lenne a pilótáink számára, olyan, amit máshol és máshogy nem igazán lehet megszerezni...

Volna tehát miről beszélni, de a tapasztalatok alapján teljesen felesleges: politikusainknak fontosabb egymás anyázása, mint az, hogy az ország és annak polgárainak érdekeivel törődjenek - mármint ténylegesen, mert a szavak szintjén nincs okunk panaszra.

Ettől függetlenül mi elvitatkozhatunk ezen, hátha egyszer valaki az olvasóink közül politikai pályára lép és a zsebe helyett az ország érdekeit tartja majd szem előtt... Ámen.