Repülős körökben elterjedten használják a keszi kifejezést, ez nem más mint az év minden napján éles fegyverzettel ellátott készültséget adó katonai vadászgépek, a NATO terminológiában csak QRA-ként (Quick Reaction Alert) lehet vele találkozni. Ezeket a gépeket bajbajutott vagy engedély nélküli légi járművek repülésekor emelik a magasba, és természetesen bármilyen nemzetbiztonságot veszélyeztető légi tevékenység esetén. Mondhatni béke időben háborús készültségi szolgálatot látnak el. Nagy Lajos (Lala) barátunk is részese volt annak az összeszokott csapatnak akik útjára engedték az éles fegyverzettel rendelkező Mig-21-eseket a pápai repülőtéren...

A történet előzményei itt olvashatóak: Minden kezdet nehéz; A piros vonal bűvöletében

A készültség épülete, valamint a gépek állóhelye a felszálló-beton déli végénél volt elhelyezve, az állóhelyeket és a nagybetont rövid guruló beton kötötte össze. Az épület maga olyan volt, mint egy nagyobb alapterületű családi ház, sorállományú, tiszti és hajózó hálóhelyiségekkel, ebédlővel, szociális, tisztálkodó helyiségekkel. Az épület mellett alakították ki a legalább 3 db. repülőgép számára alkalmas állóhelyet úgy, hogy még az apakocsi (generátoros indító kocsi) is beférjen közéjük.

[caption id="attachment_1827" align="aligncenter" width="550" caption="Műholdkép a pápai repülőtérről (nagyítható)"][/caption]

A repülőgépek 500 literes póttartállyal, teljes fegyverzettel, 200 db. gépágyú lőszerrel, 2-2 db. K5-ös (irányítható) és 2-2 db. K13-as (infra fejes önirányító) rakétával álltak a legyezőben.

[caption id="attachment_1828" align="aligncenter" width="550" caption="A Vympel által gyártott K-13 légiharc rakéta"][/caption]

A repülőgépeken kívül készültségben állt még egy apakocsi, meg egy tűzoltó gépjármű is személyzettel együtt.
A készültség a sorállomány és a technika számára egy hetes (hétfőtől hétfőig) szolgálatot jelentett. A repülőgépekkel mindig vezényelve volt a sárkány-hajtómű sorszerelő, valamint a többi szakágtól (EMO, FE, Rádiós) is egy-egy fő. A tűzoltók természetesen többen voltak, nagyon csibész egy társaság volt.
A műszaki készültségparancsnokok naponta váltották egymást, a két fő hajózó úgyszintén, a készültség parancsnoka azonban mindig a rangidős hajózó volt.

[caption id="attachment_1466" align="aligncenter" width="550" caption="Az úgynevezett APA kocsi, nem más mint egy Ural tehergépkocsira telepített földi áramforrás (GPU). A jármű érdekessége, hogy a C-17-esekhez is ezt használják Pápán"][/caption]

A készültségi szolgálaton belül volt még két belszolgálat, a telefonos és a készültségi „figyelő”.

A telefonos szolgálati helye az egyik (legnagyobb) hálóhelyiségben volt kijelölve, volt egy íróasztal két telefonnal, és egy eseménynaplóval.
A normál (tárcsás) telefonon az időjelző szolgálat adta óránként az aktuális időjárás adatokat (szélirány, szélsebesség, felhőalap, felhőtető, látótávolság stb.) a szóba jöhető repülőterekre (Pápa, Taszár, Kecskemét, Szolnok, Tököl, Lacháza, Sármellék, Kunmadaras, Debrecen). Ez úgy bennem maradt, mintha az agyamba tetoválták volna. Az adatokat naplózni kellett, és éjjel-nappal fel kellett írni krétával a hajózó hálóban is, aminek persze nem mindig örültek, mert villanyoltással járt. Volt, hogy kizavart a hajózó, mondván, hogy elolvassa majd a naplóból, ha riasztás van. Gondoltam akkor b…..ál egyedül, és ezt is benaplóztam. Szerencsére ebből soha nem volt baj.

A másik telefont HÁP telefonnak hívtuk, ez egy ilyen tekerős telcsi volt, mint amiket a régi filmekben lehet látni, a Harcállásponttal biztosított közvetlen összeköttetést. Volt rajta egy kurbli, meg egy kagyló, többnyire a HÁP-ról tekerték, ilyen hülye ijesztő hangot adott, ekkor bele kellett szólni, hogy „Készültségből Nagy Lajos honvéd jelentkezem”. Ekkor a vonal másik oldaláról beleszóltak: „elsőfok a hármason!”. Ez azt jelentette, hogy ébresztő az egész csapatnak, és nyomnom kellett a riasztó sziréna gombját, de ezt a HÁP-ról is meg tudták tenni. A „hármas” pedig azt jelentette, hogy a hajózónak a repülőgépből a 3-as csatornán kellett bejelentkeznie. Egyszer volt, hogy elaludtam az asztalra borulva, ekkor az egyik éberen alvó tűzoltó kapta fel a telefont, így megúsztam egy kiadós fenyítést. Hogy mi történt a riasztás után, arról kicsit később.

[caption id="attachment_1825" align="aligncenter" width="550" caption="A K-13-as rakéte infrafeje"][/caption]

A készültségi figyelő szolgálat tulajdonképpen nappali és éjszakai fegyveres őrség volt, géppisztollyal, 30 lőszer tele tárral. Nappal persze a Készültség területén az oda beosztottaknak, botcsinálta horgászoknak, gépápolóknak szabad mozgásuk volt, a figyelő egy enyhébb őrszolgálatot teljesített, lehetett pl. beszélgetni, de ha gépkocsi érkezett a Keszi területére, jeleznie kellett a parancsnok felé. A beton bejáratnál volt egy csengőgomb, azzal kellett a jelzést adni. Ha a kaját hozták, egy csengőhang, ha a hajózóváltás érkezett mikrobusszal, két csengőhang, ha parancsnoki gk. (he-he akkor egy 1200-as Zsiguli) három csengetés volt a jelzés.

[caption id="attachment_1831" align="aligncenter" width="550" caption="Lala Mig-21 MF-je Kecskeméten még festés nélkül. fotó: Monox"][/caption]

A járműveket meg kellett a betonnyelv bejáratánál állítani, és a belépő igazolványt ellenőrizve engedélyezni a belépést. A kajahordókkal soha nem szórakoztunk, a hajózókat személy szerint ismertük, de voltak olyan kulturáltak, hogy kérés nélkül mutatták a Keszi belépőt.
Volt ellenben egy kellemetlen élményem. Hétvége volt, szombat, vagy vasárnap. Láttam, hogy jön az 1200-as Zsiguli a Keszi felé. Leadtam a három hosszú csengőjelzést és vártam, hogy közelebb érjen a tajga réme. Kb. 30-40 méterre volt, amikor jeleztem, hogy álljon meg.

Meg is állt, kiszállt belőle egy általam ismeretlen őrnagy elvtárs, és elindult felém. Kb. 10 méterre lehetett, amikor a szabályosan, szíjon lévő fegyverrel vigyázzba álltam, és hangosan jelentettem: őrnagy elvtárs, Nagy honvéd készültségi figyelő jelentkezem, jelentem, hogy szolgálati időm alatt különös esemény nem történt. Persze, erre neki meg kellett állnia, és meghallgatni a jelentést.

[caption id="attachment_1829" align="aligncenter" width="550" caption="Egy volt pápai MF Kecskeméten éppen készültségi szolgálatban - A kép valamikor a 90-es években készült. Fotó: Monox"][/caption]

Közelebb jött, mire kértem, hogy álljon meg, és mutassa fel a készültségi belépőjét. Kotorászni kezdett az egyenruhája belső zsebeiben, majd közölte, hogy a másikban felejtette, és elindult felém. Hát én meg gondoltam egyet, megint rászóltam, hogy álljon meg, amikor még tovább jött, jobb kézzel lazán lenyúltam a géppityu csőszájfékjéhez, és kb. 10 centit előre húztam. Hát ez elég volt, megállt.
De ekkor már ott volt a műszaki Kesziparancsnok Farkas Bálint őrnagy (róla kicsit később), és jól leb…ott, hogy nem ismerem az ügyeletes ezredparancsnokot, meg hogy meg leszek fenyítve, egyebek, jelenkezett ennél a hazudósnál, aztán eltűntek a parancsnokiban.
Kis idő múlva távozott az ügyeletes ezredparancsnok, Farkas őrnagy elvtárs meg megdícsért, ott volt az igazolvány a zsebében, csak kipróbálta a szolgálatot, és hogy ezért majd két nap jutalomszabit kapok. Hát ennek már több mint 35 éve, a jutalomszabit azóta sem kaptam meg, de az az őrnagy elvtárs (az ügyeletes ezredpk.) megérdemelt volna egy jó nagy seggberúgást, mert ha netán erőszakkal behatol az általam védett, rám bízott területre, lőni akkor se lettem volna képes. Ilyen szempontból nem voltam igazi katona.

A műszaki parancsnokok közül Borsos Sanyi bácsit (százados) szerettük a legjobban, a rendet megkövetelte, de ha rendben volt a külső, belső körlet, nem talált ki feleslegesnek tűnő munkákat, lehetett lábtengózni, kártyázni, pecázni a keszi tóban (így hívtuk a készültséget körbeölelő tavat), de a belszolgálatot ellátóknak természetesen nem volt lazítás.
Már nem tudják elkapni Sanyi bácsit, ezért elmondom ezt is: 1974. szilveszter éjfélkor pezsgőt bontott, és fejenként megittunk kb. fél kávéspohárnyi italt, de ez akkor többet jelentett, mintha szeretteink között szilvesztereztünk volna. Ezért többen meg akartuk puszilni az „öreget”, de nem hagyta. Amikor leszereltünk, a Keszi parancsnokok közül tőle köszöntünk el egyedül, amúgy kemény ember volt, de akkor kicsit könnybe lábadt a szeme.

Az ellenpólust Farkas Bálint őrnagynak (magunk között Durci Bácsi) hívták.

Váltás után a következő szöveggel kezdte, kívülről tudtuk: „Amint a Készültség területére léptem, azonnal láttam, hogy az objektum rendje és tisztasága nem megfelelő.”

[caption id="attachment_1830" align="aligncenter" width="550" caption="Mig-21 MF gépek sorban, történetünk idején még a gépeknek nem volt terep tarka festése. Fotó: Monox"][/caption]

És utána jöttek a feladatok. A sárkányosoknak gépápolás, és a többieknek is mindig kitalált valami feladatot.
Egy alkalommal sorba állított minket, és feltette a kérdést, hogy ki tud kaszálni. Persze senki nem jelentkezett, kiszúrta a legmagasabbat, Nagy Tóni barátunkat (EMO-s volt), hogy maga biztosan tud kaszálni. Tóni válasza az volt, hogy nem tud tökéletesen, de a bevonulása előtt ő szokta lekaszálni Pesten a Rottenbiller utca mindkét oldalát (azt tudni kell, hogy a Rottenbiller utcában sem akkor, sem azóta egy szál fű sem nőtt).
Hát a kaszálásban nem volt köszönet. Tóni barátunk nekiállt, csak az volt a probléma, hogy a fű magasabb volt, mint azok a fenyő csemeték, amelyeket a melyeket az őrnagy elvtárs korábban ültetett, és elfelejtett róla szólni. Tóni rendre kikaszálta az összeset.
Nagy botrány volt belőle!
Persze azért számos alkalommal szándékosan is kiszúrtak vele, egy alkalommal valaki kerozinnal locsolgatta meg a virágos kertjét, a hatás nem maradt el. Soha nem derült ki, hogy ki volt az elkövető.
A kurvanépség tűzoltók még több tréfát agyaltak ki. Barkácsolós típus volt, és volt neki egy szerszámos szekrénye több fiókkal. Egy szép napon azt észlelte, hogy nem tudja kihúzni a fiókokat. Kis időbe beletelt, mire rájött, hogy oldalról valaki 100-as szögeket vert a szekrény oldalába, megakasztva a fiókokat. Mondanom se kell, hogy aznap látástól mikulásig gépápolás, körlettakarítás volt. A röhögéstől könnyes szemmel mostuk a smírszappannal az egyébként makulátlan tiszta gépeket, pedig nem is mi voltunk az elkövetők.
Volt az őrnagy elvtársnak egy kis elefántos műanyag öntöző kannája, ezt is több baleset érte. Egy alkalommal valaki gyurmával tömte el a kis kanna rózsáját, persze, hogy nem jött rajta a víz. Máskor pedig megint „valaki” ezt a kis kannát belülről leszögelte a munkapadra, mondanom se kell, aznap a gépek csillogtak, villogtak, és a körletben még szálló por sem lehetett.
Persze voltak barátságosabb, vidámabb pillanatok is. Nagy vadász volt az öreg, és esténként mesélte a kalandjait.
Egy alkalommal a vaddisznós kalandját mesélte, és rajzolt is közben: „itt volt a disznó, itt állt a sógor, itt ugatott a kutya”, itt voltam én,”, erre az egyik tűzoltó, aki már hallotta a sztorit, közbeszólt, hogy „nem úgy volt az őrnagy elvtárs!” Igaza van, mondta, és újra rajzolt: „itt volt a disznó, itt volt a kutya, itt állt a sógor, itt ugattam én…”, erre kitört a röhögés, és nem értette, hogy miért.
Volt eset, hogy gépápolás közben kijött valamelyik hajózó, és megkérdezte, fiúk, akartok lábtengózni? Mondtuk, hogy szeretnénk, de hát az őrnagy elvtárs más utasítást adott.

(Cseh Mig-21 MF gépek üzemeltetése készültségi szolgálatban szerk.)

Na hozzatok egy lasztit! És indult a lábtengó. Mit mondjak, Durci bácsinak szikrázott a szeme, de nem tehetett semmit, a hajózó volt a parancsnok, még akkor is, ha csak két aranycsillagja (fhdgy.) volt. De ugyanígy volt horgászverseny is, a Keszi tóban szép példány compók, csukák, és apróhalak is voltak, ezeket a hajózók telepítették ide. Mivel nem tudtuk őket megsütni, kifogtuk, és szépen visszaengedtük őket. Ha nagyobb eső volt, és a tó kiáradt, a compók kijöttek a vízzel elöntött füves részre, ott kergettük, persze kézzel megfogni nem lehetett őket.

A másik két Keszi parancsnok, Mikó őrnagy, és Danajka őrnagy semlegesek voltak, nem cseszegettek minket feleslegesen, mint Durci bácsi, de nem is szerettek minket mint Borsos Sanyi bácsi. Elvoltunk, elvégeztük a napi munkát, és vártuk a riasztást. Mert azokkal a hülyeségekkel együtt, amiket az előzőekben leírtam, szerintem folyamatosan magasabb szinten volt az adrenalin szintünk, mint a normál napi századi életben, és ha megszólalt a riasztó sziréna, maximálisan „odatettük” magunkat.

Az alvás a Kesziben ruhástól történt, és ha napközben mondjuk valaki tisztálkodni, zuhanyozni kívánt, külön engedélyt kellett rá kérni, erre az időre kijelöltek helyette valakit, például a mi szakágunknál egy másik gép sárkány-hajtómű szerelőjét. Minden meg volt szervezve.

[caption id="attachment_1826" align="aligncenter" width="550" caption="Szerb Mig-21 Bisz készültségi gép, R-60-as rakétákkal"][/caption]

Néhány gondolat arról, hogy milyen is volt egy riasztás, és hogyan sikerült az első, amikor az én gépem volt alaphelyzetben másod fokban.
Mint azt már korábban írtam, 3 db. repülőgép volt készültségben.
Az épülethez legközelebbi volt másodfokban, a mellette lévő harmadfokban, a harmadik pedig a tartalék gép volt, de mindegyik teljes töltéssel (3100 liter kerozin) és teljes fegyverzettel, rakétákkal, gépágyúval.
A másodfokos gép mellett állandóan ott állt az apakocsi, csatlakoztatott indítókábellel.

A gépeken csak kabintakaró, pitotcső és vész-pitotcső védő, a beszívó nyílások szűrőszitái, és az orrkúp-védő volt a védő felszerelés. És persze a főfutók előtt a féktuskók. A lehermetizált kabinban természetesen ott voltak a katapult biztosítékok, és az apu sínekben, póttartály pilonban is az oda való biztosító csapszegek. A kiszolgáló létra folyamatosan ott állt a gép mellett a kabinnál.
Amikor éjszaka megszólalt a riasztó sziréna, szinte lezuhantunk az ágyról, beleugrottunk a surranóba, és futólépésben irány a gép felé. Egy idő után már a sziréna hang előtt felébredtünk a „tekerős” HÁP telefon jellegzetes hangjára, és már tudtuk, hogy ébresztő. Nappal ez egyszerűbb volt, annyiból, hogy elmaradt az ébresztő, kicsit gyorsabb volt a reakció időnk.

Amikor elhangzott a riasztás, az addig másodfokban lévő gép elsőfokba került, és tettük a dolgunkat. A repülőgép sorszerelője fellépett a kabinhoz, kabintakaró le, kabin kihermetizálás, felnyitás, akkumulátor, generátor, rádió bekapcsolás.
Ez még a fedélzeti akkumulátorról is ment.
Közben az apakocsi sofőrje is ott termett, és indított. Így álltunk, amikor a hajózó is futva megérkezett, félre léptünk a bal szárnyra a jobb lábbal, hogy elférjen mellettünk, ő belépett a kabinba, megfogta a kabin első peremét, hogy be tudjon ülni, kb. fél másodpercünk volt, hogy kikapjuk a feneke alól a katapult ülést védő gumiszőnyeget.

Amíg bekötöttük, ő csatlakoztatta a rádiót, eü oxigén vezetéket, és bejelenkezett a Toronynak: „Torony, itt Barna Patród a 4406-oson elsőben”. Míg ő ezzel volt elfoglalva, kikapkodtuk a katapult biztosítékokat, és eddig tartott a feladat, mert a létrán a helyünket a műszaki keszi-parancsnok vette át. Emelés esetén ő íratta és írta alá a replapot, és csukta le a kabintetőt.
Persze, ezalatt lent a talajon is „zajlott az élet”, a többi szerelő, eltávolította az orrkúp, és pitot cső védőket, a fegyveres a póttartály és a rakéta biztosító csapszegeket, és vártuk a további parancsot.
A hajtómű indítás után már csak a gép sorszerelője tartózkodhatott a gép közelében, a többiek a második gép üzembe helyezésén munkálkodtak. Az apakocsi átállt a másik gép mellé, és ott ugyanúgy kitakarás, hajózó bekötés, védő berendezések eltávolítása, stb.
Az ilyen riasztások során az első repülőgép általában elstartolt, a második gép a két év szolgálatom alatt (már amikor én voltam a Kesziben) egyszer szállt fel, és akkor „vendéget” is kaptunk, nagyon rövid időn belül egy harmadik hajózót hoztak a Keszibe, aki beült a harmadik gépbe, de ő már nem szállt fel (gonoszul megjegyzem, hogy akkor tőle senki nem kérte a készültségi belépőjét).

A készültségi gépek általában 30-40 perc elteltével visszaérkeztek, addigra érdekes módon már ott is volt egy kerozinszállító tartálykocsi, amiről a törzs és póttartályt is fel tudtuk tölteni. A sűrített levegő, és az oxigén utánpótlás is meg volt szervezve, hihetetlenül gördülékenyen ment minden.

Az első egy hetes készültségi szolgálatom nem volt egyszerű. Ha jól emlékszem, 1973. decemberében került rá sor, tehát lehettem 2 hónapos katona, a gyakorlatom a semmivel volt egyenlő. Ráadásul az én gépem volt másodfokban, tehát riasztás esetén „ő” lépett elsőfokba.
Aztán egy éjszaka bejött az első riasztásom. Akkor véletlen sikerült az izgalom közepette elaludnom, a sziréna hallatán hirtelen azt sem tudtam, hol vagyok. Gyorsan magamhoz tértem, surranó fel, futás a géphez. A kabintakarót lekaptam, a kabintetőt kihermetizáltam, felnyitottam, akkumulátor, generátor, rádió bekapcsolva, vártam a hajózót. Ezalatt a többiek leszedték az orrkúp, pitot cső védőt, meg amit még kellett.
Egyszer csak elkezdett a lábam alatt remegni a létra. Rájöttem, hogy nem a létra kezdte, hanem én, teljes testemben remegtem az izgalomtól. Szerencsére ezt észrevette az egyik 4 hónappal idősebb katonatársam Szabó Jani (becenevén Denzo, nagy csibész, IX. kerületi vagány), aki a második gép szerelője volt. Fellépett mellém, és leküldött: hagyd Lala, majd én!
Szépen bekötötte a hajózót, a gép kigurult, felszállt, senki nem vette észre a szerepcserét. Denzo később nagyon jó barátom lett, sokat röhögtünk az első „szárnypróbálgatásomon”.
Aztán beleszoktam, de tényleg, ha álmomból felköltöttek (amire gyakran volt példa), akkor is hibátlanul tudtam végezni a dolgom, és amit Denzotól kaptam, a fiatalabb katonatársaimnak adtam tovább...

A visszaemlékezést befejező része itt olvasható: Befejezés