Elérkeztünk a sorozatunk befejező részéhez, amelyben Nagy Lajos (Lala) felidézi  a pápai katonai repülőtéren tartott gyakorlatokat, valamint néhány kitelepülési gyakorlattal is megismerkedhetünk, amelynek során felelevenedik a Mig-21-es egy kevésbé ismert, meghökkentők képessége is. A sorkatonai szolgálat végeztével Lala barátunk életében egy korszak zárult le, amikor kilépett a pápai repülőtér főkapuján, az ezzel kapcsolatos gondolatait is megosztja velünk...

A történet előzményei itt olvashatóak: Minden kezdet nehéz; A piros vonal bűvöletében; Éjjel-nappal harci készültségben

A hadgyakorlatokról keveset tudok írni. Talán ha 2 volt a két év alatt. A riasztás általában hajnalban érkezett, olyan volt mint egy normál repülésre felkészülés, azzal a különbséggel, hogy fegyverrel, tártáskával, vv ruhával, gázálarccal, málhazsákkal vonultunk le a piros vonalra. Ja, és kicsit gyorsabban. Mire a hivatásos állomány beért a laktanyába, addigra a gépeket kitakartuk, beszereltük a fedélzeti akkumulátorokat, és – bár nem lett volna szabad – elkezdtük a rakéták függesztését. Nagyon ügyes fegyvereseink voltak, mindössze egyszer fordult elő, hogy egy K-13-ast a jeges betonon megcsúszva elejtett valaki, és letörött az egyik vezérsíkja.

A gépeket ilyenkor a boxokból üzemeltettük, egy alkalommal teljes vegyi-védelmi felszerelésben, hát az egy élmény volt. Biztosan fogytunk akkor pár kilót, de ott csaltunk, ahol tudtunk, könnyítettünk a gázálarcon.

A hadgyakorlatok alkalmával a harcálláspont egy föld alatti bunkerben volt, egyszer sikerült oda bejutnom, és láttam, ahogyan az irányítók tükörírással irkáltak a nagy üveglapra, hogy a másik oldalról olvasható legyen. Hát ez ez egy borzasztó beosztás lehetett!

Volt olyan eset is, amikor külföldi gépeket kellett fogadnunk, ha jól emlékszem, volt közöttük lengyel, NDK-s, csehszlovák MIG-ek, na és a mi gépeinkhez képest hatalmas szovjet Szuhojok.

Egyszer egy ilyen alkalommal egy kis Delfin gép gurult be a 2-es zónába, szaladtunk a létrával, hogy a hajózót lesegítsük. De nem várt meg minket, láttuk, hogy nyílik a kabintető, és kiugrik a gépből egy kb. 150 centis, hajózó ruhába öltözött valaki. Először azt hittük, hogy rosszul látunk, aztán elkezdtünk éktelenül röhögni. A „hajózóbébi” ránk nézett, mondott valami csúnyát lengyelül, vagy szlovákul, aztán elhúzott a Torony felé.

[caption id="attachment_1870" align="aligncenter" width="550" caption="A Csehszlovák Légierő L-29 Delfin gyakorlógépe - ide tényleg nem kellett létra"][/caption]

Kis repülőgép, kis hajózó!

Aztán voltak csak „sima” harckészültségbe helyezések (FHKSZ, THKSZ), ahol ott véget ért a dolog, amikor a gépek felfegyverezve, repülésre készen álltak. Ezt valaki illetékes ellenőrizte, aztán ment a napi munka tovább. Általában ezekről előre tudtunk, azóta sem tudom, hogy honnan. Valahogy kiszivárgott mindig, mint … na inkább nem mondok példát.

Egy alkalommal hétvégén (szombaton vagy inkább vasárnap délelőtt) jutott eszébe valakinek ilyesmi, azaz a THKSZ elrendelése. Aki ismeri Pápát, az tudja, hogy a laktanyától délre van néhány tiszta vizű téglagyári tó.

Hát mi éppen az egyikben lubickoltunk (persze eltávozási engedély nélkül, de a századnapos tudott róla, be voltunk írva a naplóba, kantin, látogatószoba stb.), amikor a laktanyában megszólalt a teljes harckészültséget jelző szirénaszó.

Gatyát fel, irány a kerítésparancsnokság, de egyikünk kitalálta, hogy ne egyből a körletbe  menjünk, hanem a Piros Vonalra, takarjuk ki a gépeket, és utána vegyük fel a fegyvert, meg amit még szükséges. Nem akarok túlzásokba esni, de szerintem úgy futottunk a lucernáson, majd a laktanyában árkon-bokron keresztül, hogy azzal a teljesítménnyel olimpiát lehetett volna nyerni. Szerencsére az őrséget már leváltották, minden simán ment. Az is szerencse, hogy a Piros Vonal kb. 150-200 méterre volt a körlettől, mire a hivatásosokat meghozta az autóbusz, mindenki a helyén volt, gépek felrakétázva, harcra készen (persze ez is szabálytalan volt, mert rakétázni csak hivatásos tiszt, vagy tiszthelyettes irányításával lett volna szabad). Minden box mellett volt egy rakétatároló bungi, amit az FE-s sorkatonák ki tudtak nyitni. És szükség esetén meg is tették.

[caption id="attachment_1871" align="aligncenter" width="550" caption="Mig-21 bisz harcra készen, már a 90-es években"][/caption]

Mányoki Istvánnak, a repülőgép mechanikus őrmesteremnek jó szeme volt, és megjegyezte, hogy nagyon fáradtnak látszom.

Akkor már testi lelki jó barátok voltunk, és elmeséltem neki a történetet. Kicsit letolt, de a végén megjegyezte, hogy „ügyesek vagytok”, nem jelentette tovább. Tudom, hogy ez fegyelemsértés volt részéről is, de ismertem annyira, hogy el merjem neki mondani. Ezt a munkát, amit mi végeztünk, csak maximális bizalom mellet lehetett gyakorolni, amibe bele kellett férni egy kis csibészségnek is.

Az ellenőrző elöljáró még szereltetett, UB blokkot kellett felszerelni, üzembe helyezni.

[caption id="attachment_1872" align="aligncenter" width="550" caption="Mig-21-es UB blokkal és üzemanyag pótartállyal"][/caption]

Ez egy csuda kis szerkezet az APU sínre (ahová a rakétákat is lehet felszerelni) rögzíthető kazetta, amelybe 16 db. kb. 80 centi hosszú, 10 cm átmérőjű „bébi” rakétákat lehet betölteni. Persze mindezt párosával, a gép mindkét szárnya alá.

A rakéták nem irányíthatók, hasonlóan a gépágyúhoz, a géptesttel kell célozni, aztán zumm neki! Fitymálva nézegettük őket, de aztán megtudtuk, hogy ezzel a 32 db. bébi rakétával egy Nyugati Pályaudvar nagyságú objektumot a földdel lehetne egyenlővé tenni. Persze, ez az elmélet, és örülök neki, hogy éles használatra soha nem szereltünk. (egy videó az UB blokk használatáról, a lövészet első robbanása csak pirotechnikai trükk. szerk. megj.)

Azért voltak ám még a helyi repültetéseken, hadgyakorlatokon, készültségi szolgálatokon kívül is érdekes történetek.

Ha jól emlékszem, 1975. nyarán volt egy településünk Mezőkövesdre, a Klementina elnevezésű repülőtérre. Ez a reptér akkoriban a Varsói Szerződés tartalék repülőtere volt, hatalmas mennyiségű üzemanyag tároló kapacitással.

Az áttelepülést kb. 8-10 db., alaposan felkészített géppel hajtottuk végre. Az első lépcsőben elindult kellő létszámú szerelő kiszolgáló csapat a gépek fogadására MI-8 helikopterekkel, majd később utánuk indítottuk a repülőgépeket. Amikor a gépek felszálltak, mi is helikopterre ültünk, és elindultunk Mezőkövesdre.

[caption id="attachment_1873" align="aligncenter" width="550" caption="A mezőkövesdi repülőtér napjainkban. fotó: legifotok.hu"][/caption]

Mit mondjak, gyönyörű volt fentről látni a Balatont, Százhalombatta hatalmas tartályparkját, a Dunát, és egyáltalán a szép magyar tájakat.

Megérkezés után rendbe kaptuk a gépeinket, eligazítás, majd irány a kijelölt hálókörlet. Persze a gépek fegyveres őrséget kaptak.

Nem tudtuk, mi vár ránk, hát mit mondjak, eléggé „spártai” körülmények közé kerültünk. Földszintes könnyűszerkezetes (megkockáztatom, hogy azbesztcement paneles) barakk épületekben volt kijelölve a szállás, az ágyakról előtte el kellett üldözni a még élő bogarakat, a holtakat pedig söpörni lehetett.

[caption id="attachment_1874" align="aligncenter" width="550" caption="A mindenes Mi-8-as - "Minyó""][/caption]

De a kaja legalább jó volt, melegített konzervek, és ivóvíz is volt rendesen, most vettük először igazán hasznát a „kanálgépnek”, és a csajkának, kulacsnak.

A repülőtér egyéb részeiből nem sokat láttunk, de abban biztos vagyok, hogy a felszereltsége („todományosan” infrastruktúrája) messze elmaradt szeretett Pápai Repülőterünktől (bár az sem volt minden tekintetben 5 csillagos).

Aztán másnap, és harmadnap repülések. Minden úgy ment, mint Pápán, csak kicsit lassabban, megfontoltabban. Az üzemanyag ellátás sem stabil kutakról, hanem tartálykocsikról történt. Az ottani felszálló beton szélességében, és hosszúságában is meghaladta a pápai betont, de a tisztasága megkérdőjelezhető. Az első fel és leszállások során ugyanis olyan porfelhők kísérték a gépeket, mintha birkalegelőn hajtották volna végre a feladatot.

Mint utóbb megtudtuk – ha igaz – a település célja a beton berepülése, és a repülőtér éles próbája volt. Egy biztos, a szokványos 200 db. gépágyú lőszer javadalmazáson kívül egyéb fegyverzetünk (gondolok itt rakétákra, UB blokkra) nem volt.

Aztán elérkezett a búcsú napja, az idefelé begyakorolt módszerekkel haza desszantoltunk, a gépek, emberek mind megúszták különösebb kellemetlen esemény nélkül.

Öcskösöm meg eközben a Kesziben morzsolgatta a napjait, nagyon megörültünk, amikor újra találkoztunk, már szinte megunta amikor az élményeimet meséltem neki.

Volt még egy kisebb volumenű – de szerintem veszélyesebb - településünk is, ezt mindössze egy naposra tervezték. Pápától kb. 40 kilométernyire található Kenyeri (ez már Vas megye), és van (vagy volt) ott egy füves repülőtér. Oda a „desszantolás” már nem helikopterekkel, hanem teherautókkal történt, de a megoldás szintén három lépcsős volt.

[caption id="attachment_1875" align="aligncenter" width="550" caption="A Mig-21-es azon ritka sugárhajtású típusok egyike amely képes fűről üzemelni"][/caption]

A település célja a füves reptér kipróbálása, berepülése volt, szerintem ide az ezredünk legkiválóbb hajózóit választották ki.

A felszállások még hagyján, de a leszállások félelmetesek voltak. Messziről láttuk, hogy a sima betonhoz szokott gépmadaraink a földet éréskor a főfutókon még pattogtak néhányat mire az orrfutó is földet ért.

Amikor ennek is vége volt, nem győztük takarítani a gépek „hasa alját” és a futógondolákat a felkenődött fűszálaktól. De végül is bebizonyosodott, hogy ezek a gépek, és főleg a hajózóink  „mostoha” körülmények között is képesek a feladatuk végrehajtására.

Később más feladat végrehajtásán is részt kellett vennünk Kenyeriben, a telepítendő lucs lámpák kábeleinek ástuk az árkokat, de szerintem ebből nem lett semmi. Megnéztem a neten, de valami bogarakat, meg növényeket kutatgatnak ott, lucs-lámpáknak nyomát sem találtam.

[caption id="attachment_1876" align="aligncenter" width="550" caption="Mig-21-es gurulása a füves talajon"][/caption]

Azt mondják, soha ne mondd azt, hogy „SOHA”. De én mégis kimondom, a géppisztolyomat soha nem használtam volna emberi élet kioltására, a repülőgépeket sem úgy kezeltem, hogy azok adott alkalommal embereket ölhetnek, de nem akarok ebbe belebonyolódni, és nem vagyok vallásos, de hálát adok a jóistennek, hogy az én gépem – 4406 – szerintem a kezem alatt „szűzen” úszta meg pályafutását.

Amikor a leszerelés napján – 1975. október 16-án – végig jártuk immár civil ruhában a Piros Vonalat, kimentünk a Keszibe (Borsos Sanyi bácsi volt szolgálatban) elbúcsúzni, volt olyan tiszt, tiszthelyettes, akinek könny szökött a szemébe, mi meg szinte sírva hagytuk el a laktanyát. Elvégre két évig az otthonunk volt, sok barátot, és hasznos emberi tulajdonságot szereztünk.

A csibészek! A leszerelés napjával honvédból előléptettek őrmesternek! Szóval egy percig sem élvezhettem ennek előnyeit sem anyagi, sem erkölcsi szempontból. De nem is bánom.

Nagyon sajnálom, hogy az MH 47 (nekem már csak MN 5081 marad) mint vadász repülő ezred megszűnt, de hát az idő halad, és nem lehet tenni ellene semmit.

(A Mig-21-es utolsó repülési a Magyar Légerőben. szerk.)

Öcskössel sokat beszélgetünk róla, és megbeszéltük, hogy 58 (én) és 56 (Zoli öcsém) éves fejjel egy hét Keszit most is be mernénk vállalni! De csak a MIG 21-essel! Ja, és ha a régi parancsnokaink lennének! Ja és lábtengóval, meg horgászversennyel!

Még valamiről beszélni kell! A repülőtér ugye Pápa északi részén van (volt), a város déli végén meg volt egy szovjet laktanya. Ha jól emlékszem, harckocsizók voltak. Nem sokat találkoztunk velük, de a nemzeti ünnepeinken tartott megemlékezéseken mindig ott volt valamelyik elöljáró a szovjet laktanyából, és gondolom, ez fordítva is így volt.

A sorállományú katonákat soha nem engedték ki a városba, egyszer mégis találkoztunk velük, volt egy közös járőrverseny. Én erre nem jelentkeztem, de a mi századunk is indított egy három fős csapatot.

Nem tudom, hogy a fiúknak hány kilométert kellett lefutni fegyverrel, tártáskával, szimatszatyorral, de majdnem belepusztultak.

Persze ennek ellenére a szovjetek nyerték az első helyezéseket, olyan bikák voltak, olyan fizikai erőnlétben, hogy az lenyűgöző volt. A reggeli torna náluk biztosan nem olyan volt, mint nálunk, rendszerint elbújtunk az erdőben, és elszívtunk 1-2 cigit.

Pápán ugyan volt strand, de nekik ez nem járt, egyszer egy téglagyári pancsolás során észrevettük, hogy jön két katonai ponyvás teherautó, de azt is láttuk, hogy ezek nem a „mieink”. Azt látni kellett volna: lezúdult a sok katona, ruhát le, és bele a vízbe, mindegyik úgy úszott, mint a hal.

[caption id="attachment_1877" align="aligncenter" width="550" caption="Romos szovjet laktanya épület Pápán"][/caption]

Még féltünk is egy kicsit, hogy a végén minket is felzsuppolnak valamelyik teherautóra, de szerencsére a parancsnokuk nem foglalkozott velünk.

Más alkalommal eltávról utaztunk vissza a vonaton, tele volt velünk egy kupé. Többször láttunk a vonat folyosóján oda-vissza mászkálni egy szovjet sorkatonát, szegény biztosan helyet keresett, de nem talált. Aztán egyikünk beinvitálta, kiderült, hogy ő is Pápára utazott.

Helyet szorítottunk neki, előkerültek a házi sütemények, rántott húsok, kis házi pálesz, sör meg ilyesmi, szóval etettük, itattuk. Nagyon éhes volt. Nagyjából meg is értettük vele magunkat, hála az iskolában felszedett gyér orosz tudásunknak.

Amikor a vonat begördült Pápára, elköszönt tőlünk, nem mutatkozhatott velünk, az állomáson már kocsival várták. Azóta se tudjuk, hogy mit keresett Budapesten, egyedül, de egy szép emlék maradt bennem a „druzsba”.

Mi nem a „megszálló” Vörös Hadsereg képviselőjét láttuk benne – de akkor ennek még a gondolata is üldözendő volt -, hanem  egy szegény katonát, akinek távol a családjától kellett, mondjuk ki, elég szigorú, esetenként embertelen körülmények között szolgálatot teljesítenie.

Na, hát azt hiszem, hogy ebben a pár sorban benne van minden, ami két év alatt fontos lehetett. Sokat tapasztaltunk úgy technikai, mint emberi oldalról, megtanultuk, mi a bajtársiasság, mit jelent a vészhelyzetekben történő azonnali reakcióképesség, fegyelem, és a magam részéről olyan emberi tulajdonságokra tettem szert, amelyek későbbi tűzoltói pályafutásom során is hasznomra voltak. Szóval nem vált kárunkra ez a két év.

[caption id="attachment_1897" align="aligncenter" width="550" caption="Magyar Mig-21-esek napjainkban"][/caption]

A MIG 21-eseket azóta is imádom, és megdobban a szívem, amikor a neten valami újabbat látok belőlük.

B u d a p e s t,  2010. április 10.

Nagy Lajos

obsitos honvéd őrmester

ny. tű. alez.

A történet előzményei itt olvashatóak: Minden kezdet nehéz; A piros vonal bűvöletében; Éjjel-nappal harci készültségben

Köszönetnyilvánítás! A Kerozingőzös Portál Olvasóinak és szerkesztőinek nevében szeretném köszönetemet  kifejezni Nagy Lajos (Lala) ny. tű. alezredesnek, a pápai katonai repülőtér volt sorállományú repülőgép szerelőjének, hogy időt és energiát nem kímélve megosztotta velünk élményeit. Úgy gondolom ez a páratlan visszaemlékezés segít kapcsolatot teremteni katonagenerációk között, de az érdeklődők is első kézből értesülhetnek új információkról. Köszönjük Lala!