Kopók és Feketerigók

A hidegháború a közismert rutin szerint zajlott: mindenki tette a dolgát, a nyugatiak és a szovjetek is. Utóbbiak különösen jónak bizonyultak a HUMINT (human intelligence, emberi hírszerzés), míg az amerikaiak az ELINT (electronic /signal/ intelligence, elektronikai hírszerzés) területén. Egyik sem volt sétagalopp, de az amerikaiak többet kockáztattak: a szovjetek ujjai felettébb tudtak viszketni az elsütőbillentyűkön. Az ELINT-nek volt ugyanis némi hátránya: esetenként túl közel kellett menni a szovjet fegyverekhez ahhoz, hogy értékelhető információkhoz jussanak. Ehhez képest egy szovjet hírszerző "csak" az amerikai börtönt kockáztatta, ami a szovjet viszonyokhoz képest akár előrelépésként is felfogható volt. Az ELINT intézésének számos módja volt, minket most a repülőgépes megoldás érdekel, beleértve a fotófelderítést is - mint az a címből is sejthető.

A fentiekre tekintettel garantált volt, hogy a hidegháborút a szovjet légvédelem az őrület határán fogja tölteni: a SzU légtere a Párt elvárásainak megfelelően sérthetetlen kellett, hogy legyen. Az amerikaiak részéről a légtérsértés nem volt ugyan napi rutin, de az sem igaz, hogy bármi áron tartózkodtak volna tőle. Mindezek következtében egy szovjet PVO-pilóta élete nem volt unalmasnak mondható. E tény felett érzett örömükbe azért néha vegyült némi üröm is, mert az SR-71 Blackbirdök megjelenését követően a típus elfogása általában messze meghaladta a lehetőségeiket, hiába üzemeltették a MiG-25-öst számos elfogóvadász alakulatnál - hogy a többi, eleve esélytelen típust ne is említsük. Még ha sikerült is az amerikai gép közelébe keveredniük, a Foxbat szerény hatósugara és nem túl potens fegyverzete túl sok lehetőséget a kibontakozásra nem adott, így a szovjet pilóták feltehetően hosszú évekig rendszeres látogatói voltak a csapatpszichológusoknak a frusztráltságuk miatt...

[caption id="attachment_6617" align="aligncenter" width="553" caption="SR-71 "Blackbird""][/caption]

Nyugat felől a Blackbirdök jellemzően Angliából indultak a Szovjetunió határaihoz és a Norvég-tenger felett gyorsítottak fel 3.000-3.200 km/h-ra és érték el a 20-24 ezer méteres magasságot, majd ezt követően a szovjet partokat vagy egy jobb, vagy egy bal fordulóval közelítették meg. A szovjetek persze gyorsan kiismerték őket: bal forduló esetén a Kola- és Kanyin-félszigeteket látogatták végig az amerikaiak, majd Novaja Zemlja felé fordulva Norvégia irányába távoztak, hogy légi utántöltést követően visszatérjenek a ködös Albionba. Jobb forduló esetén ugyanezt az utat járták be, csak ellenkező irányból: Novaja Zemlja felől kezdték meg rohanásukat a szovjetek idegein, majd a Kola-félszigetnél távoztak.

Nyilván nem túl meglepő, hogy a szovjetek mindig izgatottan várták, hogy a Feketerigók (vagy bármi más) akárcsak egy milliméterre is megsértsék a Szovjetunió légterét, így aztán minden repülésüket árgus szemekkel követték: aki a környéken élt és mozgott a PVO-nál, mind a nyugati felderítőkkel kelt és feküdt - de a Feketerigók számítógépei a navigációval nem hibáztak.

Vlagyimir Nyikolajevics Kondaurov, tesztpilóta ebben az időben a nemrég szolgálatba állt MiG-31 Foxhoundon repült, így módja nyílt részt vennie ebben a játszmában - csak éppen Kamcsatkánál.

[caption id="attachment_6606" align="aligncenter" width="400" caption="V. Ny. Kondaurov"][/caption]

A MiG-31 típus a Szovjetunió távol-keleti részén 1983. szeptemberében állt szolgálatba, nem sokkal a KAL007 járat lelövése után. Szovjet források szerint ezt követően drasztikusan visszaesett a "provokációk" száma, ám idővel helyreállt a "rend" (már a hidegháborús viszonyokhoz képest): a Kamcsatkán állomásozó (Petropavlovszk-Kamcsatszkij repülőtéren, egészen pontosan) ezred gépeit 1987-ben 214 alkalommal riasztották, míg 1988-ban már 825 alkalommal. Általában SR-71 Blackbird, P-3 Orion és RC-135 típusokkal hozta őket össze a sors. Utóbbiak természetesen nem jelentettek kihívást, ellentétben a Blackbirdökkel. Ezek elfogására útvonaluk szerencsés megsaccolásával és körültekintő szervezéssel nyílt csak mód, ha ilymódon sikerült Foxhoundokat állítani az útjukba. Természetesen a Kopók 2,83 Mach végsebessége nem adott lehetőséget arra, hogy utolérjék a Rigókat, de erre nem is volt szükség: a Kopók által hordozott hatalmas R-33 rakéták sebessége és hatótávolsága ezt a kis hiányosságot könnyedén áthidalta, még akkor is, ha az indítási- és hatótávolság a hátsó féllégtérből drasztikusan lecsökkent. A Zaszlon lokátorok (illetve később a módosított változat, lsd. ITT) pedig gondoskodtak arról, hogy az amerikai személyzetek a légkondicionálás ellenére is csúnyán leizzadjanak a repülés során...

[caption id="attachment_6618" align="aligncenter" width="553" caption="MiG-31 Foxhound"][/caption]

1988. február 12-én Vlagyimir Nyikolajevics napja a szokásos módon indult: leküldte a szokásos száz gramm vodkát szolgálatba lépett a bázison - és várt. A "menetrend szerinti" SR-71 páros meg is érkezett, szokásukhoz híven egyikük Kamcsatka felé haladt, a másik pedig messzebb, a Csendes-óceán felett unta magát - társához képest, legalábbis. A MiG-31-es a riasztást követően Kamcsatka felett várta a zsákmányt. Természetesen a személyzetet lentről folyamatosan tájékoztatták, mikor mit kell tennie, így az elfogás végül sikerrel járt: 2.000 méterrel a MiG felett repült a Blackbird - 10 kilométerrel előttük! Kondaurovék szabad szemmel látni nem nagyon látták, de néha fel-feltűntek a fényei. A hidegháborús szokásoknak megfelelően nem volt olyan vadászpilóta, aki ezek után ne kapcsolta volna a lokátort támadó üzemmódra: a szovjet személyzet sem volt kivétel ezalól. Természetesen légtérsértés nem történt, így tüzelésre nem volt mód és lehetőség, de ami jár, az jár: tudatni kellett az amerikaiakkal, hogy marhanagy mázlijuk van. Nyilván nem elhanyagolható az sem, hogy ilyenkor minden vadász látja a lelki szemeivel, ahogy az elfogott személyzet a fülkéjében izzad és sápadtan remeg, ahogy a besugárzásjelző az őrületbe kergeti...

Bármi is volt az oka, a Blackbird - a szokásos forgatókönyvtől eltérően - ekkor elfordult Okinawa felé: a szovjetek biztosra vették, hogy az amerikaiak tudomást szereztek a műszereiknek köszönhetően arról, hogy egy Kopó lohol vérszomjasan a nyomukban - az már más tészta, hogy eredetileg is ekkor és itt akartak-e fordulni vagy inkább óvatosságból döntöttek a távozás mellett.

Hogy ez a történet megfelel-e a valóságnak, nem tudhatjuk, de az tény, hogy Kondaurov 1988. október 31-én megkapta a Szovjetunió Hőse Aranycsillagát "új repülési technológia teszteléséért"...

A szovjet források említenek más, szintén Kopókkal történt elfogásokat is a Blackbirdökkel szemben: 1987. május 27-én a 72. Gárda Vadászrepülő Ezred személyzete, Moiszejev és Krasznov gárdakapitányok az Északi-sark térségében messze a semleges vizek fölé üldöztek egy SR-71-et, míg 1984. március 8-án két MiG-31-es kényszerítette az addig elfoghatatlannak bizonyult típus egyik példányát feladata megszakítására.

Mindezek után nem túl meglepő, hogy a szovjet források teljesen biztosak abban, hogy a Kopók megjelenése volt az oka a Feketerigók nyugdíjazásának. Ez vagy igaz vagy nem, de az biztos, hogy míg korábban a MiG-25-ösöknek csak egy "szűk ablakban" volt lehetőségük arra, hogy eredményesek legyenek, addig a 31-es alacsonyabb sebessége ellenére is jobb eséllyel indult ugyanerre a feladatra: ez egyrészt a nagyobb hatótávolságának, másrészt a drasztikusan potensebb fegyverzetének és lokátorának volt köszönhető. Tény, hogy nincs információ arra nézve, hogy a 25-ös vagy a 31-es Feketerigót lőtt volna le, de ez önmagában nem zárja ki azt, hogy szerencsésebb szovjet pilóták kerülhettek pályafutásuk során olyan helyzetbe, hogy elvileg a siker reményében indíthattak volna rakétát. Másrészt az SR-71 besugárzásjelzője - mint a besugárzásjelzők általában - meg tudja különböztetni, hogy a rá pályázó csak követi a radarjával vagy be is fogta: utóbbi sokkal kellemetlenebb. Leginkább tehát az amerikaiak tudnák megmondani, hogy hogyan boldogultak a szovjetek a kihívással, de ezzel kapcsolatban eddig információ nem nagyon jelent meg részükről.

[caption id="attachment_6661" align="alignright" width="515" caption="A "szűk ablak" probléma lényege (nem a távolság kicsi, hanem a rendelkezésre álló idő)"][/caption]

Természetesen az amerikaiak összességében jól ismerték a szovjet légvédelem lehetőségeit, így a Blackbirdök bevetéseit mindig úgy tervezték meg, hogy az esetleges "kellemetlenségek" lehetőségét a minimálisra redukálják. Nem volt tehát egyszerű a Blackbirdök közelébe kerülnie a MiG-zsokéknak...

[caption id="attachment_6629" align="alignleft" width="603" caption="Szovjet MiG-23-as amerikai Oriont "zaklat" - hidegháborús napin rutin"][/caption]