Mivel van pár visszautalás, ezért előzmény (avagy az első rész) itt: Hírszerzési sikerek és bukták a hidegháborúban I. rész Tehát az előző részben felelevenítettük a magyar hírszerzés egyik - ha ugyan nem a legnagyobb - sikerét. Azóta volt két barátságtalan látogatóm, akik or... ööö... „rosszul beszéltek magyarul” és a szovjet hírszerzéssel kapcsolatban megeresztett tiszteletlen élcelődéseim miatt tettek néhány keresetlen megjegyzést. Mindegy, jobban vagyok, az egyik ujjammal már tudok gépelni...

Az előző részt ott hagytuk abba, hogy a CIA döbbenten veszi észre, hogy ügynökeik Kelet-Európában és a Szovjetunió területén egyszerűen felszívódnak. A dolog természetesen rendkívül furcsa: ilyen véletlen nincs, az holtbiztos. Valami oka kell, hogy legyen, de mi lehet az? Megtáltosodtak a szovjet elhárítók? Vannak gondok a vodkaiparban, de nem ilyen súlyosak... Megbolondultak az ügynökök és feladták magukat? Egy-két esetben ez – szigorúan elvileg – előfordulhat, de minddel egyszerre?! Kizárt. Kém vagy áruló lenne a CIA-ben? Nos, az teljességgel lehetetlen. Akkor mi történhetett? Támadásra készülnek a szovjetek és a valójában kettős ügynökként tevékenykedő embereiket leállították? Te jó ég...

 Arra kérnék mindenkit, hogy egy pár pillanatra próbáljuk meg elképzelni, hogy a szovjet hírszerzés (KGB vagy GRU, tessék választani) tisztjétől egy reggel főnöke habzó szájjal eredményeket követel – miközben bal kezével egy nem túl barátságos, ellenben igen havas szibériai tájképet, jobb kezével pedig egy, a Szovjetunió Hőse aranycsillagát ábrázoló fotót tol az orra alá... Csóri tiszt nem hülye, hanem szovjet polgár: érti a célzást. Mivel sem ő, sem neje nem rajonganak a hidegért, így – meg egyébként is – Szibéria nem opció, valamit tehát tenni kell. Ráadásul rendkívül nagy fogásra van szükség, mert a magyarok már lepályáztak mindenkit: mit kérhetne tehát a beijedt tiszt egy szovjet jó tündértől, ha az utolsót nem végezték volna ki még a sztálini tisztogatások idején? A „mit” csak egyvalamire korlátozódna, az tehát most kevés lesz, így a szupertitkos fejlesztéseken dolgozó tudósok kapásból ki is estek. Kár... Egy jól informált jenki viszont több dologról is tudhat... Az amerikai elnök? Ugyan már: hülyékből nincs hiány a SzU-ban, nem kell még egy, ráadásul az amik választanának másikat helyette. A CIA főnöke? Bürokratákkal a Volgát, a Jenyiszejt és a Lénát simán el lehetne rekeszteni – egyszerre! De az irány nem rossz... Akkor hát ki legyen? Egy mezei sztárügynök, akikekkel amúgy dugig van Hollywood? Bohócok, nem tudnak sz*rt se. Egy nem túl magas, de nem is túl alacsony beosztású főnök, aki az ész osztásán kívül a hagyományos melóval is foglalkozik, de mégis elég széles jogosultsággal rendelkezik ahhoz, hogy ismerje a CIA emberei által megszerzett információkat? Ó, igen – de a legjobb az lenne, ha azokról is tudna ezt-azt, akik ezeket az infókat kiadták nekik...

Hasonló gondolatok cikázhattak 1985. áprilisa előtt a washingtoni Szovjet Nagykövetségen szolgáló rezidens agyában – csak tőle nem igényelt szemernyi beleélést sem a dolog. Nem imádkozott senkihez, nem vuduzott meg senkit és semmit, valamint nem rendelt csodatévő csetreszeket sem, lévén a XX. század legnagyobb mázlistája volt: a szovjet hírszerzés történetének egyik, de jó eséllyel a legnagyobb fogása egészen egyszerűen besétált a követségre és név szerint őt kereste... Rosszindulatúak mondhatnák erre, hogy nem nagy ügy, hiszen nem tett ezért semmit: igaz, de éppen ez a második legnagyobb poén a sztoriban. Ki volt hát az a fura alak, aki 1985. áprilisában egy közönséges reklámszatyorral egy életre belopta magát a szovjet (és orosz) felderítés és az elhárítás szívébe – és mi volt azokban a nyavalyás szatyrokban?

Kezdjük talán az utóbbival. A szatyor tartalma 3 emberről szólt lényegében és nagyjából az alábbiakat tartalmazta: hol és mikor szervezte be a CIA; mi a fedőneve; hol és mikor találkoztak vele ezt követően a kapcsolattartás során (illetve hogyan kommunikáltak vele); milyen információkat adott át és mit kapott értük. Nem sok, lássuk be. Látszólag: köztudott, hogy a Szovjetunió polgárai sok mindenről híresek voltak, de arról, hogy turistaként lepték volna el a világot, nem igazán. Tehát, ha a kapott adatok szerint mondjuk 1965. május 10-én szervezték be az illetőt pl. a Vatikánban, akkor ez nem illik rá túl sok szovjet polgárra – a KGB pedig holtbiztosan meg fogja tudni mondani, hogy abban az időben kik jártak ott. (További szépsége ennek, hogy a beszervezésekre nem volt jellemző, hogy a Szovjetunióban történtek volna, ez további segítség az elhárítóknak, hiszen drasztikusan szűkíti a kört.) Ha a keresett személy ezt követően a világ más pontjain is megfordult, a KGB erről is tudni fog, vagyis a kapcsolattartás ugyanilyen elven tovább fogja szűkíteni a kört, ahogy az átadott információk köre is. Az a pár ember, aki ilyen alapon végül számításba jöhet, szovjet viszonyok között gyorsan ellenőrizhető: egy-két titkos házkutatás, a munkahely (szintén titkos) ellenőrzése, a rokonok, barátok, ismerősök és egyéb kapcsolatok feltűnésmentes faggatása egészen bizonyosan meghozza az eredményt... Meg is hozta: a szatyor tartalma alapján az elhárítóknak csak a nyilvántartásokat kellett végignyálaznia, majd indulhattak is, hogy pontot tegyenek három olyan ügynök karrierjének - és némi közjáték után egyben az életük - végére, akik lényegében egyetlen hibát követtek el: megbíztak az új munkaadóikban.

Terminológia: Aki nekünk dolgozik és hivatásos, az a hírszerző. Aki ugyanezt teszi az ellenérdekelt oldal részéről a mi rovásunkra, az (számunkra) a kém. Aki nekünk dolgozik - függetlenül attól, hogy a mi emberünk vagy eredetileg az ellenfél oldalán állt, illetve, hogy ezt milyen okból teszi -, az az ügynök. Az az emberünk, akit mi zavarunk át az ellenséghez azzal, hogy csináljon úgy, mintha nekik akarna dolgozni (vagyis árulóvá vált volna), az a kettős ügynök (és fordítva - illetve ezt még lehet fokozni és csavargatni). Aki az ellenségnek dolgozik, de a mi emberünk lenne elvileg, az akkor és ott egy közönséges áruló – és teljesen mindegy, hogy mit hoz fel mentségére: az elhárítók (akik a kémekre és az árulókra vadásznak) dolga az, hogy elkapják őket, nem pedig, hogy sajnálgassák. Egy kívülálló, illetve az utókor okoskodhat és moralizálhat, de akkor és ott erre nincs idő. Ez egy ilyen szakma.

[caption id="attachment_7890" align="alignleft" width="250"] Légy szép és tartsd a szád![/caption]

Jelen esetben konkrétan arról van szó, hogy – mint minden, szükségképpen bürokratikus hivatalnak – a CIA-nek is van szervezeti felépítése. Ezt úgy lehet elképzelni, hogy Joe mondjuk a szovjet ügynökökkel foglalkozik, mint hírszerző. Közvetlen kollégái szintén. A másik, szomszéd irodában tanyázó csoport meg a kelet-európai, de nem szovjet ügynököket pátyolgatják, a folyosó végén lévő, következő csoport meg a Közel-Kelettel van elfoglalva, satöbbi. Az első két csoport alkotja a Varsói Szerződéssel foglalkozó részleget, melyet értelemszerűen a példa kedvéért a „részlegvezető” irányít, aki nem túl nagy meglepetésre vígan turkálhat az emberei anyagai között – akárcsak a részleg elhárítója, hiszen a kettős ügynökök alkalmazása nem idegen a szovjetektől, például – de az elhárító szerepe számos más okból is fontos. Innentől kezdve nem túl bonyolult kitalálni, kik jöhetnek számításba a CIA-től a szovjetek számára, mint igazán nagy fogás.

Adódik persze a kérdés, hogy mégis hogyan juthat ki egy szatyorban(!) a lehető legféltettebb titkok közül mindjárt hárommal is valaki? Tetszik érteni?! Semmi hülye kémtrükk, mint miniatűr kamerával fotózás vagy az ügynökök anyagában szereplő információk bemagolása, de nem ám: szimplán megfog, betesz, kivisz: a fél CIA orra előtt lóbálva! Eredetben! Nos, így. (Néha a legegyszerűbb dolgok a legjobbak.) Gondolhatnánk persze, hogy nyilván van őrség a CIA épületeiben és ennek tagjai nem csak a ki- és belépőket ellenőrzik, hanem azt is, hogy ki és mit hurcolászik ki és be. Nos, nyilván nem járunk messzire az igazságtól, ha azt feltételezzük, hogy ez a szigorú ellenőrzés elsősorban az ott dolgozó „nem hivatásosokra” (takarítók, karbantartók, büfés, stb) és az alacsonyabb beosztású hivatásosokra vonatkozik, míg a vezetőknél kimerül egy „Jó napot kívánok, részlegvezető úr!”-ban. A másik része meg az, hogy ahogy a szatyor és tartalma kivihető, ugyanúgy vissza is lehet vinni, vagyis a dolog a kutyának nem tűnik fel, az meg már a szovjetek problémája, ha napokon keresztül mindenki fénymásol a követségen, beleértve a nagykövetet és a feleségét is.

A mókás ebben a sztoriban egyébként az, hogy mindezeken felül még egyet lehet rúgni a CIA-be, ugyanis az igazán fájó eshetőség tulajdonképpen nem a főnök, hanem az elhárító (aki – többek között – pont azért gürizik, hogy ilyesmi ne fordulhasson elő, mint a neve is jelzi): Aldrich Hazen Ames, a „fura figura” a Szovjet Nagykövetségről.

[caption id="attachment_7886" align="aligncenter" width="400"] Nem sokan tudnak a látványnak ellenállni[/caption]

A bölcsesség szerint 3 dolog van, ami egy férfit tönkre tud tenni: az egyik a pénz, a másik a pia, a harmadik pedig a pi... Szóval a nők. Aldrich Ames minden ellenkező híresztelés dacára nem volt kispályás, vagyis ezek közül mindhármat kipipálhatta. Ezen ne lepődjünk meg nagyon: lebukása után senki nem nyilatkozot úgy róla a környezetéből, hogy "Al derék, megbízható, erkölcsös férfi, elszánt antialkoholista és hűséges hazafi - ja, és minden vasárnap ott ült mellettem a templomban." A hírek szerint tehát ivott, mint a gödény és pár dollárért az anyját is eladta volna. Apró szépséghiba, hogy azt azért nem állítja róla senki, hogy tucatjával hordta a nőket az ágyába: a fehérnépek szerepe a sztoriban "mindössze" annyi, hogy válása után csúnyán eladósodott és az új barátnője sem bizonyult olcsóbb "befektetésnek". Ami azt illeti, az a javára írható Amesnek, hogy nem kezdett magyarázkodásba holmi fennkölt eszmékről vagy a világ megmentéséről, hanem korrektül megmondta: "Well... Fiatal voltam és kellett a pénz!" (Ettől persze nem lesz kevésbé gyalázatos, amit tett, de legalább nem röhögteti halálra az emberiség értelmesebbik részét valami szánalmas baromsággal.) Ames tehát áruló volt - pont ugyanolyan áruló, mint akiket eladott, csak utóbbiak magyarázatként jobb legendát találtak ki, illetve a rosszfiúk árulóiként könnyebb szimpátiát érezni irántuk.

Ki is hát ez a „derék” ember? A kis Aldrich 1941-ben látta meg a napvilágot, pont időben ahhoz, hogy ne maradjon le a Hidegháborúról. 11 éves korában került először kapcsolatba a CIA-vel: abban az évben kezdett el édesapja a „Cég”-nél dolgozni. Apuka nem futott be különösebb karriert, mert adódtak bizonyos problémái a folyadékbevitellel, nevezetesen nem tudott lemondani róla (az alkoholra célzok, természetesen). A leendő vakond 1957-től három nyáron át a CIA-nek dolgozott nyilvántartásokkal, aztán egyetemi tanulmányai során, 1960. nyarán pedig karbantartó-festőként. 1962-től pedig ismét a nyilvántartásokat kezelt, immáron teljes munkaidőben. Nem csak ilyen téren lépett apja nyomdokába: a rendőrséggel is akadtak gondjai, természetesen az alkohol miatt. Ennek ellenére is sikerrel vett rész a CIA gyakornoki programjában, ahol első feleségét is megismerte. Mivel a szabályok szerint a házastársak nem dolgozhattak ugyanott, így neje távozott a CIA-től. Rendhagyó karrierjét Ankarában kezdte, ahol szovjet hírszerzőket kellett volna beszerveznie, de ehhez képest „csak” egy török kommunista beszervezését tudta felmutatni – ami azért a semminél több. Értékelésként „megfelelő” minősítést kapott, ami annyira elkeserítette, hogy egy időre ott is hagyta a CIA-t. 1972-ben tért vissza és a Szovjet Kelet-Európai Részlegre került. Itt valamelyest jobb teljesítményt nyújtott: a papírmunkához nagyobb tehetsége volt, mint az ügynökök beszervezéséhez. Az alkohol irányába mutatott érdeklődése nem kerülte el főnöke figyelmét, amiből sejthető, hogy a bevitt mennyiség bőven meghaladta a „2 üveg sör esténként” adagot. 1976-ban már New York-ban tevékenykedett, főnökei meglehetős megelégedésére. Ekkor két szovjet „ügye” is volt, így a karrierje igencsak beindult: előléptették, jutalmazták, éppen csak filmet nem forgattak róla, ami nyilván abból eredt, hogy a pénzügyi elszámolásokban már nem annyira jeleskedett. Ez még hagyján, de egy alkalommal sikeresen elhagyott egy titkos anyagokkal teli táskát a metrón, ami ezekben a körökben elég gáz, de ő egy „Ejnye!”-vel megúszta.

1981-ben Mexico Citybe helyezték, ami nem egy rossz hely, mert a latin nők... szeretnek élni, na. Szovjet téren tehát itt sem jeleskedett, inkább a helyi nevezetességekre koncentrált, melynek keretében sikeresen nyélbe ütött minimum három kapcsolatot is a helyiekkel – házas emberként ez viszont nem számított volna jó ötletnek a munkáltatójánál. 1982 októberében viszonyt kezdett a María del Rosario Casas Dupuy nevű kolumbiai kulturális attasével, aki mellékesen CIA-informátor is volt: azt azért el kell ismerni, hogy így zseniálisan kötötte össze a munkát a szórakozással... Persze ezt sem említette meg a főnökeinek, nyilván nem véletlenül. A 3P jegyében természetesen az alkohol elleni harcot is keményen folytatta, melynek során egy alkalommal még egy kubai diplomatával is sikeresen hangos szóváltásba keveredett, ami egy diplomata esetében elég ciki. Ezt már nem is sikerült eltitkolnia a főnökei elől, vagyis elég hangos vita lehetett...

1983-ban hazarendelték és Washingtonba került. Akkor most kapaszkodjunk meg: a fentiek eredményeként (elvileg azt kellene írni, hogy „a fentiek ellenére”, de hát ekkorát azért a CIA személyügyi politikája csak nem tévedhet...) elhárító lett, teljes hozzáféréssel a folyamatban lévő és tervezett műveletekhez a KGB és GRU ellen. Lenyűgöző...

Még ebben az évben elvált, majd egy józan pillanatában véletlenül a cégnél hivatalosan is megemlítette, hogy szoros kapcsolatot ápol egy külföldi nővel. Nem is lett volna ezzel a világon semmi gond, de a távozó asszonynak rövid idő alatt 46 ezer dolcsit kellett kicsöngetni, az új asszonyról meg már megemlítettük, hogy nem skót, hanem kolumbiai volt. Ha nem lenne egyértelmű: az új asszony sem volt olcsó mulatság, mit szépítsük. Ames bevallása szerint ez volt az a pillanat, amikor először felmerült benne a gondolat, hogy ha a szovjet vezetés annyira szívén viseli a munkások sorsát, akkor esetleg rajta is segíthetnének pár dollárral...

Sok idő-e másfél év? Az attól függ, mivel kell töltenünk – vagy mivel tölti az asszony. Ha vásárlással, akkor bizony marhára sok idő. Bármi oka is volt rá végül, 1985 áprilisában Ames meghozta végső döntését és az inkriminált 3 szatyorral beállított a szovjet nagykövetségre, hogy szerény 50 ezer dollárt kérjen azok tartalmáért. Már volt szó róla, de azért megismétlem, mert sokat elárul: a szovjetek nagyon gyorsan kifizették neki a zsozsót – ráadásul minden alkudozás nélkül.

Innentől kezdve Ames szorgalmasan hordta a szovjeteknek a CIA legjobb és legfontosabb ügynökeiről szóló iratokat, a szovjetek pedig bogarásztak egy sort a nyilvántartásokban, aztán betermelték lebukott honfitársaikat, hogy nem éppen kedélyes hangulatban elbeszélgessenek velük olyan ideológiai kérdésekről, mint „Jó ötlet-e Ön szerint olyanoknak infót adni a „Népek Hazájáról”, akik amúgy bármikor átvágnák a torkunkat?” vagy „Az életrajzaiban több esetben is azt írta, hogy Ön elkötelezett kommunista. Ehhez képest – minden korábbi figyelmeztetés ellenére – úgy énekelt az amerikaiaknak, hogy 3 új szuperszámítógépet kellett üzembe állítaniuk a CIA-nál. Ezt mégis mire véljük?” esetleg „Van tippje arra, mire használjuk a „Berija és Jezsov elvtársak álma” névre hallgató legújabb gépünket?” és hasonlók. Amennyire tudni lehet, különösebben senki nem érezte szükségét – illetve némelyek bennfentesként értelmét sem látták –, hogy bármit is tagadjanak: szépen elmeséltek töviről-hegyire mindent, amit kiadtak az amerikaiaknak. Egyes hírek szerint a beismerés enyhítő körülménynek számít, de valami azt súgja, hogy jelen esetben a beismerések az elhárítók vérnyomását leginkább az egekbe nyomták, aminek a lebukottak részéről már nem volt jelentősége: kétszer nem igazán lehet kivégezni valakit...

[caption id="attachment_7894" align="alignleft" width="250"] "Nem ám csak úgy durr bele!"[/caption]

Azt azért tudni kell, hogy a többek véleménye szerint is a HUMINT koronázatlan királyainak számító szovjet hírszerzők és elhárítók az „özönlő” szatyrok miatt nem kicsit vakarták a fejüket: ha ilyen ütemben vadásszák le az amerikaiakkal haverkodó kollégáikat/honfitársaikat, az egy idő után a legidiótább amerikainak is feltűnik, aki annyira azért nem lehet hülye, hogy ezt betudja annak, hogy ennyire jó a szovjet elhárítás és inkább előbb, mint utóbb gyanakodni kezd, hogy valaki tőlük segít a vörösöknek, márpedig ez azt jelentené, hogy a kis barátjuk sorsa igen gyorsan megpecsételődne. Ez nem nagy cucc, végtére is amúgy sem élne örökké – de így nélkülözniük kellene az igen jó információit is - az meg nagy baj. Szóval mi a fontosabb: megszabadulni az árulóktól vagy megtartani a főnyereményt? A nagy elmélkedés végére az a döntés született, hogy náluk a jó áruló pont olyan, mint az USA-ban a jó indián: halott. Úgyhogy ennek megfelelően az elhárítóknak elrendelték a hétfőtől vasárnapig tartó kommunista szombatot és éjt-nappallá téve a szatyrok tartalmát képezőket hajkurászták, a kapott információk birtokában egy-két kivételtől eltekintve halálos pontossággal. A döntésről persze említést tettek Amesnek, nyilvánvalóan azért, hogy különösen óvatos és körültekintő legyen, de ez falra hányt borsó maradt: az ipsének annyi pénze volt, hogy annak puszta látványától még Dagobert bácsit is megette volna a sárga irigység, márpedig mit ér a pénz, ha nem lehet elkölteni? Ames szórta is, ahogy a csövön kifért és ebben lelkes társa volt az időközben feleségévé előlépett María. Józan pillanataiban valami derenghetett azért neki, mert elterjesztette, hogy neje gazdag családja szponzorálja őket...

1986-ban Amest Rómába küldték, ami nyilván rém kellemetlenül érintette, már csak azért is, mert itt megint gondok adódtak vele: a teljesítményétől senki nem volt elájulva, a fogyasztásától már annál inkább. Ennek ellenére az 1990-es évek elején újra nagyobb sebességre kapcsolhatott: a CIA elhárításának elemző csoportjához került. Ezzel már nem csak a szovjet blokkból származó ügynökök anyagaihoz fért hozzá, de a saját kettős ügynökeikhez is. Ha ilyet regényben olvas az ember, nem hiszi el...

[caption id="attachment_7887" align="aligncenter" width="560"]
"Te Iván! Szerinted milyen alakulatba kerülünk, hogy soha nem kell 10 centinél messzebb lévő célokra gyakorolnunk?"[/caption]

Nyilván sokakat érdekel már egy ideje, hogy miközben a CIA legjobb forrásait minimum a pestis tizedeli, mit tett a CIA? Nem kell megijedni, aki látott hollywoodi filmet, az tudja, hogy az amerikaiak rendkívül profik: természetesen feltűnt nekik is a források elapadása, de olyan nagyon nem izgatták fel magukat rajta. Úgy vélték, hogy vagy a szovjet ügynökök síkhülyék és okozták a saját bukásukat, vagy a szovjetek törtek fel véletlenül valami kódot. Az valahogy kimaradt nekik, hogy az eltűnt szovjet ügynökeik jó része hírszerző vagy elhárító volt, így tudtak ezt-azt a szakmáról, mi több, a szovjet módszereket „kicsit” jobban ismerték, mint a CIA. Később aztán egy volt CIA-s árulónak tudták be a dolgot, az pedig csak lassan és rendkívül nehezen esett le nekik, hogy számos olyan ügynökük is alulról szagolja már az ibolyát, akiről az (ebben a témában legalábbis) vélt áruló valójában nem is tudhatott. Összességében a vakond után folytatott nyomozgatás (hajszának végképp nem nevezhető) amerikai sztoriján erősen érződik, hogy azért ég a képük rendesen: próbálják ugyan magyarázni, mi tartott annyi ideig, de ez a büdös életben nem fog sikerülni. A teljesítményük nagyjából olyan volt, mint amikor valaki unott arccal nézi, ahogy leég a háza, de azért – pusztán a rend kedvéért – időnként löttyint oda egy-egy pohár vizet.

Persze, azért voltak próbálkozások amerikai részről: magát Amest is rákötötték (Kétszer is! Úgy értem: csak kétszer...) a poligráfra, de nem túl meglepő módon átjutott rajta annak ellenére, hogy nem sikerült teljesen tökéletes válaszokat adnia, ami némileg furcsa, hiszen tökéletesen tisztában volt vele, hogy teljes sötétségben tapogatóznak a kollégái. Időközben kiderült, hogy a meséjével ellentétben neje családja nem is olyan gazdag, mire mi történt? Úgy van: semmi. Ames mintegy 4,6 millió(!) USD-t szedett össze nagyjából az évek során, Jaguárral járt, a neje több ezer dollárt telefonált el havonta és ezen túlmenően sem fogták vissza magukat (ház, ruhák, stb), de ez a lőtéri kutyát sem érdekelte. Mindeközben elterjedt az is, hogy egy szovjet ügynök épült be a CIA-be, ami hamar népszerű elmélet lett, kergették is Ivánt rendesen (elkapni persze nem sikerült, mert valójában nem is létezett), hiszen mégiscsak jobban hangzik, mint az, hogy egy áruló amerikai kóborol a CIA-nál...

[caption id="attachment_7884" align="alignleft" width="560"] Aldrich Ames és felesége, María Acapulcóban - még szabadlábon[/caption]

Valami fatális félreértés folytán végül 1993 márciusában a CIA és az FBI közös erővel látott hozzá a lék felkutatásához: Ames nagyon gyorsan képbe került, de így is novemberig tartott, mire állandó megfigyelés alá vonták. Mivel Ames körülbelül annyira volt óvatos, mint egy részeg ember általában, így nem nagyon nehezítette meg az elhárítók dolgát: 1994. február 21-én – feleségével együtt – elfogták. Mondjuk ki: végre. Elfogáskor még ugyan megmagyarázta volna a (volt) kollégáinak, hogy rossz nyomon járnak, de alig valamivel később már mindent bevallott. Bár a halálbüntetés is benne volt a pakliban a számára, végül életfogytot kapott – felesége 5 évvel úszta meg a kalandot.

Felmerülhet a kérdés, hogy az oroszok miért vitték tovább a sztorit, ha megszűnt a SzU és már nem voltak nyíltan és egyértelműen ellenségek az USA-val? Erre több válasz is lehetséges: az egyik a bosszúvágy. A másik az a feltételezés lehetett, hogy aki elárulta a Szovjetuniót, az Oroszországot is el fogja, legfeljebb nem a rendszerrel magyarázza majd, hanem kitalál valami új és aktuálisabb szöveget. A harmadik ok pedig szimplán a szokás hatalma, azaz, hogy egyszerűen nem volt jobb ötletük arra, mit csináljanak, márpedig valamit csinálni Oroszországban is muszáj.

A hivatalos amerikai források szerint Ames lelkén hol kéttucat, hol minimum 100 amerikai ügynök bukása szárad (utóbbi esetben legalább tíznek egyben a halála is). Természetesen nem csak szovjet polgárok voltak Aldrich Ames áldozatai között, hanem kelet-európaiak is.

[caption id="attachment_7888" align="aligncenter" width="545"] Game Over[/caption]

Az oroszok persze pompásan szórakoztak, mi több, amikor a felbőszült amerikaiak a történtek miatt kiutasították az SzVR washingtoni rezidensét, akkor ők is hazazavarták a CIA moszkvai főnökét - ahogy az ilyesmi korábban is megszokott volt a két ország között a jól bevált kölcsönösségi alapon. Ez is jelzi, hogy marhára nem szégyenkeztek a történtek miatt, ami érthető is: volt egy rendkívül jó fogásnak számító, ám valami hihetetlenül eszetlen ügynökük, akinek közreműködésével gyakorlatilag a CIA teljes ügynöki állományát felszámolták odahaza úgy, hogy az ipsének gyakorlatilag már a kezdetek kezdetén le kellett volna buknia, ráadásul mindezt - a CIA-nak súgók által okozott kárhoz képest - zsebpénzért. Hovatovább az eset a CIA renoméját olyan szinten rombolta, hogy ép elméjű CIA-hírszerzők feltehetően jó ideig nem merték senkinek felajánlani, hogy nyugodtan dolgozzon nekik, nem lesz semmi baja belőle, mert ők majd jól megvédik...

A sztori kapcsán nem meglepő, ha valaki nem képes napirendre térni afelett, hogy hogyan lehetett a CIA éveken át ennyire amatőr? Nos, ennek számos oka lehet: egyrészt, hogy arrafelé mindenki tudta, hogy ők a jó fiúk (a SzU-val összehasonlítva magukat ebben igazuk is volt éppenséggel), éppen ezért lehetetlennek tartották, hogy bárki is árulóvá váljon. Az, hogy erre kapásból több ellenpéldát kellett volna tudniuk hivatalból felsorolni, valamiért nem merült fel bennük. A másik része az, hogy ha egy szervezetben árulókat találnak, akkor az az adott vezetéssel szembeni bizalmat megingatja, ami könnyen a szép és kényelmes bőrfotelek elvesztésével járhat, márpedig ez kevesek számára vonzó gondolat. Aztán ott van az is, hogy amíg a SzU-ban már a gyanú árnyéka nélkül is lazán leverték bárkinek a veséjét, addig egy amerikai polgárnak jogai vannak, vagyis a gyanú kevés vele szemben, azt bizonyítani is kell - az viszont nem mindig olyan könnyű, mint ahogyan azt Móricka elképzeli. Elhárítóként persze Amesnek is komoly szerepe volt vélhetően a helyzet tisztázására tett kísérletek hátráltatásában, akadályozásában, ami persze őt is túlzott magabiztossággal töltötte el. Ugyanez lehetett az oka annak is, hogy annyira agyatlanul viselkedett.

Amest képességeihez mérten indokolatlanul jó karrierjében egyes hírek szerint az segítette, hogy az alkoholisták esetében nem éppen szokatlan módon könnyen barátkozott és rendkívül simulékony volt, így aztán könnyen és gyorsan tett szert megfelelő barátokra (ivócimborákra) a megfelelő helyeken, akik karrierjét egyengették.

Annak ellenére, hogy a CIA-nál igyekeztek elhessegetni azt a lehetőséget, hogy áruló lenne közöttük, voltak, akik nem így gondolták. Viszont korábban voltak olyan CIA-s vezetők, akiknek egészen beteges kis hajtóvadászatot sikerült összehozniuk nem létező szovjet ügynökök után kutatva, ami elég komoly károkat okozott, így amikor páran újra ilyen sztorival hozakodtak elő, szimplán hülyének nézték őket, esetenként pedig még egy alaszkai jutalomkiküldetést is felajánlhattak nekik, mert gyorsan visszavonultak az elméletükkel – egy időre. Szerencsére nem adták fel, így erőszakoskodásuk hatására idővel az FBI is bevonásra került, végtére is mégiscsak az ő szakterületük az elhárítás. Ez meg is hozta idővel az eredményét, de addigra a CIA olyan veszteséget szenvedett, ami leginkább is példa nélkül álló. Ugyanakkor a SzU felbomlása után a volt tagállamokban gyakorlatilag percek alatt pótolni tudták elvesztett ügynökeiket – de ez már egy másik történet.