Anno az itt - ma már mondhatjuk, hogy valóban ideiglenesen - állomásozó szovjet egységek környékén még "egészségügyi okokból" sem volt tanácsos "lődörögni", netán félreállni autóval (vagy más módon "feltűnősködni"), mert könnyen magyarázkodásra kényszerült miatta az ember - és akkor még örülhetett is, hogy ennyiből megúszta. Ugyanezt fényképezőgéppel elkövetni pedig egyenlő volt a beismerő vallomással. Ebből sokan következtettek arra, hogy az egyes laktanyáknál, bázisoknál valami hatalmas titok lappang, mert mi mást őrizhettek a szovjetek ennyire hevesen? Az esetek többségében semmi extrát - más esetekben viszont valóban voltak titkaik, olyan titkok, amelyekért tőlünk nyugatabbra sokan akár az életüket is odaadták volna. Napjainkra a helyzet drasztikusan megváltozott és ennek csak az egyik oka, hogy nincsenek szovjetek Magyarországon. A legfőbb változás ugyanis az, hogy ha egy veterán nyugati hírszerző tudni akarja, hogy stimmeltek-e akkoriban az információik, akkor csak annyi dolga van, hogy ugorjon be Berekfürdőre, az "A szovjet repülőtér titkai" múzeumba...

Nyilván nem újdonság senkinek, hogy egy magyarországi kistelepülésnek "alanyi jogon" ritkán jár a figyelem és a látogatottság, azért bizony keményen meg kell dolgozniuk. Erre az idegenforgalom elég jó megoldás lehet - ha jól csinálják. De mi vihet rá valakit, hogy egy szovjet témájú múzeumot működtessen ma Magyarországon? Először is nézzük azt, hogy milyen oka nincs: a múzeum nem a szovjet ideológiáról vagy az ittlétük iránti nosztalgiáról szól. Valójában tehát napjainkra az orosz turisták növekvő mértékű és igencsak fizetőképes látogatókat jelentenek hazánkban is, ráadásul sok esetben személyes kötődésük is van Magyarországhoz. Nem elhanyagolható tényező az sem, hogy az oroszok (illetve az ex-szovjet tagországok polgárai) szeretnek fürdeni, így gyakori vendégek Hévízen és Hajdúszoboszlón is - márpedig Berekfürdőnek is van fürdője, mint arra a település neve is elég egyértelműen utal. Nyilván nehéz ex-szovjet polgároknak újat mondani szovjet témában (bár nem lehetetlen), így aztán egyáltalán nem elborult ötlet orosz (ex-szovjet) polgárokat a turizmus "célkeresztjébe" állítani, nem beszélve arról, hogy nyugaton sem kevésbé népszerű a fürdőzés, nekik viszont már gyakorlatilag minden "a legendák homályába vész", ami szovjet, így őket különösen érdekelheti egy ilyen témájú múzeum. Végül pedig az sem elhanyagolható tényező, hogy a szomszédban található egyrészt a kunmadarasi repülőtér, másrészt pedig a volt nádudvari lőtér, ahol sokáig szovjet repülőegységek települtek, illetve gyakorlatoztak. Mindent egybevetve rendkívül becsülendő, hogy Berekfürdő önkormányzata és vezetői a szovjet szó hallatán nem sikítva menekültek el, hanem megfontolták a dolgot és a támogatás és üzemeltetés mellett döntöttek - álláspontunk szerint nagyon helyesen és bölcsen. Ezt tovább fokozza az a tény, hogy a téma érzékenysége ellenére az Önkormányzat megértette, hogy nem ideológiai vagy nosztalgiakiállításról van szó, hanem annak bemutatásáról, hogy mivel foglalkoztak a repülőtereken a katonák, illetve, hogy ők is csak emberek voltak, így lehetett velük akár bizniszelni (amiről valószínűleg mindenki ismer egy-két legendát, melyek adott esetben egyáltalán nem járnak messze a valóságtól) vagy barátkozni is. Ehhez persze garancia volt az Önkormányzat számára Vándor Károly személye, illetve független és objektív történelemszemlélete. Nem lehet elégszer hangsúlyozni: Berekfürdő önkormányzata olyan kezdeményezést vett a szárnyai alá, ami nem a nyereségről, hanem a magyar történelem egy szeletéről szól - és ez napjainkban szokatlan módon nem rövidlátó, hanem kifejezetten bölcs és tiszteletre méltó döntés.

A szovjet repülőtér titkai múzeum nem elsősorban a kunmadarasi repülőtérre koncentrál, hanem a teljes magyarországi (illetve ausztriai) szovjet repülésre. A múzeum színvonalára garancia Vándor Károly repüléstörténész, aki elsőként dolgozta fel a szovjet katonai repülés történetét Magyarországon és Ausztriában, mely munkája két részes könyvben jelent meg "Légierő társbérletben" címmel. Ha valaki ezek után arra számít, hogy a múzeum unalmas szöveges tablókkal van tele, igen nagyot téved: a múzeum ugyan nem nagy, de annál zsúfoltabb, ami jelen esetben kifejezetten pozitív: egyenruhákon felül egyéb tárgyi emlékek is megtekinthetőek, így fotók, fékernyők, különféle bombák és repülőgép-alkatrészek - és igen, a múzeum fénypontja is, egy - stílusosan - szovjet felségjelzésű Mi-24D típusú harci helikopter, melyet a Solar Kft. adományozott a múzeum részére. Múzeumok ilyen bőkezű támogatása napjainkban Magyarországon olyan ritka, hogy szenzációszámba megy, éppen ezért adnánk hangot ennek kapcsán nagyrabecsülésünknek a Kft. vezetése felé.

Bár kétségtelen, hogy bárki nagyon jól és tartalmasan el tudja tölteni az időt a múzeumban az önálló nézelődéssel is, én mégis azt javasolnám, hogy ne hagyja ki a múzeum dolgozóinak vezetését: így még több információhoz és sztorihoz juthat a témában, melynek következtében a látogatás a múzeumban valóban életre szóló élmény lesz - még azoknak is, akik amúgy sikítófrászt kapnak a szovjet katonák puszta említésétől is. (Nem, nem őriznek a múzeumban máig harcoló szovjet alakulatot. :D) Voltak-e szovjet atomfegyverek Magyarországon? Milyen repülőbalesetek és -katasztrófák történtek? Nincs olyan kérdés, amire nem fog az ember részletes és kimerítő választ kapni.

Ami a település és lakóinak részéről megerősíti azt, hogy jól döntöttek, amikor befogadták a múzeumot, az az, hogy a múzeum a közösségi életből is kiveszi a részét: pilótatalálkozókat és nyaranta élménytáborokat szerveznek, melyek újabb látogatókat jelentenek, akik nem csak a múzeum, de a település jó hírét is magukkal viszik a világba. Nem is beszélve arról, hogy "nem semmi" élmény volt vagy aktív szovjet/orosz pilótákkal vodkázni...